Felakasztották az özvegyet, mit sem sejtve arról, hogy a fia a Vadnyugat egyik legrettegettebb fegyverese.
A bíró elrendelte a kötél meghúzását Teresa Villalobos nyaka körül, miközben egy tollat kínált fel neki, hogy aláírja a ranch eladását.
64 éves volt, és a csuklói meg voltak kötözve. Fehér ruhája porfoltos volt, de felemelt fejjel nézett a szomszédaira, akik akaratuk ellenére eljöttek, hogy tanúi legyenek ennek az állítólagos jogi eljárásnak.
– Írjuk alá, és megyünk haza – mondta Severiano Cárdenas.
– Vissza akarsz jönni a házamba.
1887 nyara volt. Chihuahuában, Parral közelében a víz többet ért, mint a sok föld. A Las Ánimas tanya állandó átkelési pontot tartott fenn a folyón, és legelőket látott el, amelyek tulajdonosai Teresától függtek, hogy nyitva tartja-e a hozzáférést.
A bíró évek óta próbálta megtartani.
Most azt állította, hogy az özvegy elrejtette az elkobzott szarvasmarhákat, és nem volt hajlandó engedelmeskedni a hatóságoknak. Nem volt bírósági végzés, amely engedélyezte volna a kötelet. Fegyveres emberek, előkészített dokumentumok és túl sok szomszéd volt eladósodva ugyanannak az embernek.
Jacinto Ríos seriff meghúzta a kötelet. Teresa egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát. Amikor a seriff meglazította, térdre esett, és levegőért kapkodott.
Az egyik farmer megpróbált előremenni. Egy másik visszatartotta.
Severiano odahajolt hozzá.
– A fiad nem jön.
– 23 évvel ezelőtt elhagyott.
Terézia felnézett az útra.
– Tudod, miért ment el.
Kis távolságra, egy emelkedő mögött egy lovas megállította szürke lovát.
Nicolás Sierrának nevezte magát, bár anyja Rafael Armentának keresztelte. 43 évesen ráncok voltak a szeme körül, néhány ősz hajszála volt, és egy olyan hírnév övezte, amely már előtte átlépte a határokat.
Dolgozott szarvasmarhákat terelve, lakókocsikat kísérve és mások adósságait behajtva. Részt vett olyan összecsapásokban is, amelyekről soha nem beszélt. Az északi kantinokban olyan hőstetteiről meséltek, amelyek soha nem történtek meg, és olyan halálesetekről, amelyeket túlságosan megbánt ahhoz, hogy kijavítsa a történetmesélőket.
Visszafelé tartott, hogy megtudja, él-e még az anyja. Egy öszvérhajcsár megemlítette az új-mexikói tanya nevét, ami nyugtalanságot keltett Rafaelben, amit a kilométerek utazása sem tudott már csillapítani.
A dombról ki tudta venni a nyárfát, a puskákat és a fehér ruhás nőt.
Felismerte a módját, hogyan kell a fejet az arc elé tartani.
Cenizo, a lova megrándította a fülét. Rafael meglazította a gyeplőt, és ott állt, figyelve, szíve hevesen vert a mellénye alatt.
Szólt az őröknek. Látta, hogy Teresa ismét feláll. Látta, ahogy a bíró összeszedi a papírjait, és elrendeli, hogy vigyék a ranchra.
Egyedül ugrálva mindkettőjüket megölhette volna.
Teresa egy pillanatra megpillantotta az alakot, mielőtt az elment. Nem látta az arcát, de felismerte a székében való dőlésmódját, ami az eltűnt fiúra emlékeztette. Legszívesebben sikított volna. A puskákra pillantott, majd a rendőr kezére, és hallgatott. Nem fog rámutatni a fiára azok előtt az emberek előtt, még akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy újra el kell mennie mellettük.
Megvárta, amíg a férfiak szétszélednek, és egy másik úton beérnek a faluba.
Clara Valenzuela fogadójában agyagedényben főzött kávé és pirított liszt illata terjengett. Rafael egy asztalt választott, ahonnan rálátott az utcára.
Klára egy csészét tett elé.
– Úgy tűnik, megtalálta, amit nem keresett.
– Mit tett az az özvegy a bíróval?
A nő az ajtó felé nézett.
– Tartsd meg, ami a tiéd.
Azt mondta neki, hogy Severiano kölcsönadott pénzt, eladósodott, és a pozícióját arra használta fel, hogy kedvezzen azoknak, akik beleegyeztek, hogy földet adjanak neki. Teresa egyike volt azon kevés embernek, akik mégis elutasították.
A kerületen kívül is panaszt tett. Azóta a bíró emberei szemmel tartották a ranchot.
Kint Jacinto egy idős férfit lökött a falhoz. Don Basilio Olguín volt az, aki nem volt hajlandó beismerni, hogy az elrejtett szarvasmarhák egy másik tulajdonoshoz tartoznak.
Rafael letette a csészét és elment.
Felsegítette a farmert. Egy seriffhelyettes megpróbálta elrángatni, de végül a porban ült, karját az idegen mozdulatlanná bénította.
Rafael elengedte, amikor felhagyott az ellenállással.
– Már fent van – mondta Jacintónak.
– Nem kell újra lehúzni.
A seriff a revolverére nézett, majd a szemére. Úgy döntött, hogy a fenyegetést egy másik alkalomra halasztja.
Don Basilio elkísérte a fogadóba.
– Itt a kérdések többe kerülnek, mint a kávé.
– Akkor a legjobb, ha a helyes dolgokat teszed.
Clara kihallgatta a beszélgetést. Alkonyatkor egy régi borítékkal tért vissza, amelyet Teresa kért meg tőle, hogy mutassa meg a megbízható utazóknak.
Évek óta kereste a fiát. Az üzenetei szinte mindig megválaszolatlanok maradtak.
Rafael előbb felismerte a kézírást, mint elolvasta volna a nevét.
Egy rövid üzenet volt benne. Teresa tudni akarta, hogy van-e hol aludnia, fáj-e még a bal válla, és emlékszik-e arra, hogy gyerekkorában az első esőzések lázassá tették.
Nem beszélt a tanyáról, és pénzt sem kért.
Volt egy kiegészítés a margón: megtartotta az inget, amit Clara távozása előtt kezdett el javítani. Rafael emlékezett rá, hogy aznap délután nem volt hajlandó elfogadni, mintha egy ruhadarab visszautasítása bizonyíthatná, hogy semmire sincs szüksége tőle. Évekig büszkeség forrásává tette ezt az emléket. Most elképzelte, ahogy Teresa befejezi a varrást, miután nézte, ahogy eltűnik az úton. A levélen régi foltok voltak, de nem akart azon tűnődni, hogy mitől lehetnek. Ugyanazokat a sorokat olvasta tovább, amíg Clara fel nem gyújtott egy lámpát.
