Nem tudtam megbocsátani neki. Időben oda kellett érnem.

Szó nélkül tértek vissza. Cenizo háta izzadt, Rafael pedig lelassította a tempót a nehéz szakaszokon, annak ellenére, hogy minden késés súlyosan érintette a mellkasát.

Amikor meglátták Las Ánimast, a mezőn kialudt a fény.

Rafael egy kerítés mellett szállt le a lováról. Itt tanította meg az apja a drótjavításra. Távolabb volt az öntözőárok, ahol gyerekkorában a házimunka elkerülése érdekében bujkált.

Az emlékezet egy olyan utat kínált neki, amelyet a bíró emberei nem ismertek.

Jacinto előrement, Rafael figyelte őket. Megkerülték a pajtát, és elérték a hátsó ablakot.

Teresa Severianóval szemben ült. Az asztalon papírok, tinta és egy üveg hevert.

„A fiának messze kellett volna maradnia” – mondta a bíró.

Állta a tekintetét.

– Hagynod kellett volna, hogy visszajöjjön.

Severiano ököllel az asztalra csapott.

– Mateo is azt hitte, hogy szembe tud nézni velem.

Severiano egyre izgatottabban folytatta a beszédet.

– Mindenki Mateóhoz fordult, amikor aszály volt.
– Megköszönték neki, hogy megnyitotta az utat, még akkor is, ha pénzt kérhetett érte.

Terézia felemelte az állát.

– Tudta, hogy a szomszédok állatainak is inniuk kell.

– És ezért bántak vele úgy, mintha különb lenne a többieknél.

Rafael hallotta a szavak mögött rejlő neheztelést. Apja olyan tiszteletet vívott ki magának, amit Severiano pénzzel vagy fenyegetéssel nem tudott volna elérni. Megértette, hogy a ranch védelme egyben az életmód védelmét is jelenti másokkal szemben.

Rafael megszorította a revolvert. Egy pillanatra legszívesebben berontott volna és lőtt volna.

Aztán meglátta anyja megkötözött kezét, és mozdulatlanul maradt, keresve a módját, hogy fegyver nélkül közelítse meg.

Több lámpás fénye bukkant fel az útról. Jacinto felismerte a papot, Don Basiliót és a többi farmert. Velük jött Joaquín Escobedo biztos, akit Clara üzenetei riasztottak fel.

Rafael intett nekik, hogy menjenek körbe a folyosón.

Bent Severiano előhúzta a revolvert.

Már nem próbálta meggyőzni Teresát.

Rafael benyomta az ajtót.

– Engedd le a fegyvert.

Az anyja ránézett. A bíró felé fordult és felemelte az ágyút.

Rafael lőtt először. A golyó Severiano alkarját sebesítette meg; a revolver az asztal mellé esett.

Jacinto félrelökte a lábával. Escobedo bement, miközben a farmerek megakadályozták a kintről érkező őröket a közeledésben.

Teresa addig nem mozdult, amíg Rafael le nem tette a saját fegyverét egy székre.

Aztán letérdelt, hogy kioldja a kötelékeit.

Sok kérdésem volt, de egyik sem jött ki a fejemből.

Sérült ujjaival megérintette az arcát.

—Kis veréb.

Rafael az ölébe hajtotta a homlokát.

– Azt hittem, azért rúgtál ki, mert szégyellted magad miattam.

Terézia lehunyta a szemét.

– Azt hittem, ha élnék, lenne időd megérteni.

Sírni kezdett, anélkül, hogy elbújt volna azok elől a férfiak elől, akik lövészeti képességeiről ismerték.

Az anyja úgy simogatta a haját, mint amikor lázzal ébredt.

Escobedo megszerezte a dokumentumokat és vallomásokat vett fel. Jacinto átadta a hamis átutalásról szóló parancsot, és beismerte a fenyegetésekben való részvételt. Utolsó segítsége nem törölte el korábbi tetteit: őt is letartóztatták.

Aznap este egy orvos látta el Teresát. Rafael az ajtóban várt, minden mozdulatot figyelve, amíg a nő be nem hívta. Amikor meglátta a kötélnyomokat, bocsánatot akart kérni, hogy nem jött le a dombról. Teresa megfogta a kezét, és azt mondta neki, hogy az is számított, hogy élve megérkeztek. Egyikük sem aludt sokat, de valahányszor felébredt, a fiát a közelben találta.

A szomszédok megszólaltak, amikor megtudták, hogy tanúvallomásaikat a kerületen kívül fogják kiadni. Clara elhozta a másolatokat. Lázaro atya bemutatta az eredeti dokumentumokat, amelyeket megtartott.

Severianót őrizetbe vették és ellátásban részesült a sebesültjével. Nem veszítette el minden hatalmát egyetlen beszélgetés során: nyomozások, bírósági megjelenések és hónapok kellettek ahhoz, hogy felszámolják a pozíciója által fenntartott üzleteket.

De kötéllel már nem tudott belépni Las Ánimasba.

Rafael régi aktáját is átnézték. Az ellentmondások és a visszaszerzett tanúvallomások lehetővé tették számukra, hogy megszüntessék a fenyegetést, ami távol tartotta őt.

Mateo halálának ügyét újra megnyitották a nyomozás érdekében. Teresa tudta, hogy talán soha nem fogja megkapni az összes választ, de végre valaki meghallgatta a kérdéseit.

Ezekben a hónapokban Rafael a tanyán maradt. Kerítéseket javítgatott, gondozta a szarvasmarhákat, és Cenizót a legjobb legelőn pihentette.

A szomszédok újra használták a vízcsatornát, és segítettek kitisztítani az öntözőárkot. Néhányan szerszámokat hoztak, mások élelmet. Don Basilio Teresa mellett dolgozott, már nem tettetve, hogy bátor a nyárfa alatt. Bocsánatot kért, amiért egy helyben állt. A lány elfogadta a bocsánatkérését, és adott neki egy ásót, hogy folytathassák a munkát.

Nem tudta bepótolni a 23 elvesztegetett karácsonyt, és anyjának sem tudta visszaadni a várakozás éveit. Reggelizhetett vele, hallgathatta, és maradhatott, amikor a beszélgetés nehézkessé vált.

Vacsora közben Teresa néha addig bámulta, amíg meg nem kérdezte, mi a baj. Azt válaszolta, hogy semmi baj, és hozott neki még tortillát. Rafael megtanulta hagyni, hogy a lány nézze. Más estéken ő keresett kifogást, hogy ülve maradhasson a konyhában. Úgy tért vissza, hogy azt hitte, nagy szavakkal kell bocsánatot kérnie; rájött, hogy ezt úgy is megtehetik, ha elmesélik, mi történt, meghallgatják egymást, és együtt viselik a szomorúságot amiatt, amit soha nem kapnak vissza.