1. RÉSZ
Silvano lemondta az esküvőjét, miközben Estela ruhájába még tűk szúrtak, mivel adósságainak tulajdonosa felajánlotta, hogy megmenti a hagyatékot, ha beleegyezik, hogy egy másik nőt vesz feleségül.

A varrónő olló nélkül távozott a szobából. Kint valaki éppen a partira kölcsönkért székeket pakolta le. A szertartás hat nap múlva volt egy Coatepec közelében lévő kápolnában, és Estela heteket töltött azzal, hogy kávévirágokat hímezzen a menyasszony és a vőlegény terítőjére.

– Mondd, hogy félreértettem.

Silvano a kalapját egy széken hagyta. Huszonkét éves volt, sötét karikák voltak a szeme alatt a több éjszakai alvástól, a kölcsönszerződések pedig az ingébe voltak hajtva.

– Don Aurelio leállíthatja a gyűjtést. Azt akarja, hogy eljegyezzem Reginát.

Estela lenézett a ruhára. A varrónő befejezetlenül hagyta a szegélyt.

— És mit szeretnél?

Beszélt az aratást tönkretevő esőzésekről, elhunyt apja számláiról, a munkásokról, akiknek fizetést kellett kapniuk. Megemlítette az édesanyját, a házat, a kávéültetvényeket. Estela várta, hogy hallja a nevét a listán.

Nem jelent meg.

– Ha elveszítem a farmot, semmivel sem hagylak.

– Engem is semmivel sem hagysz.

Silvano megpróbálta megfogni a kezét. A lány hátralépett; egy gombostű esett a földre.

– Majd megérted majd egy napon.

– Értem az adósságot. Amit sosem fogok megérteni, az az, hogy miért jöttél el hozzám, amikor már eldöntötted.

Estela egy függöny mögött levette a ruháját. Mindennapi ruhájában jött ki, és anélkül, hogy engedte volna, hogy a fiú elkísérje, elindult a szülei házához. Másnap elindultak a Xico közelében bérelt földjükre.

5 héttel később vette észre a terhességet.

Doña Herminia, a szomszéd, aki elkísérte anyját az orvosi vizsgálatra, tartotta neki a zacskót, miközben Estela az út szélén hányt. Visszafelé menet azt tanácsolta neki, hogy keresse meg Silvanót.

Estela hallotta, hogy Regina már a kastélyban lakik.

– Nem akarom, hogy visszajöjjön hozzám, mert kötelességének érzi.

Akkoriban még mindig összekeverte azt, hogy mit mond neki, hogy apa lesz, azzal, hogy mit kért tőle, hogy jöjjön vissza. Annyira fájt neki elképzelni a szánalmat, hogy hallgatott. A szülei segítettek neki; egyenruhákat varrt, tojást árult, és szezonálisan más farmokon dolgozott. Manuel csirkék, nagyapja történetei és egy olyan anya körében nőtt fel, aki mindig talált módot arra, hogy ételt tegyen az asztalra.

Majdnem nyolc évvel a lemondott esküvő után egy pestisjárvány miatt Estela kávéválogató munkahelyén is megszűnt a munka. Mivel apja beteg volt, és a megtakarításai is fogytak, elfogadott egy idényjellegű állást a Villanueva farmon. Volt hozzá egy szoba, és közel volt egy általános iskolához. Azt mondta magának, hogy el tudja viselni Silvanót az aratás alatt; amit már nem tehetett, az az, hogy munkát keres.

Látta, ahogy egy bőrönddel és egy foltozott hátizsákot cipelő gyerekkel belép a kapun.

Egy pillanatra elhallgatott a profit motorjának hangja.

– A munka miatt vagyok itt – mondta Estela –. Refugio elmagyarázta nekem a feltételeket.

Silvano bólintott, képtelen volt levenni a szemét a gyerekről.

-Mi a neved?

—Manuel.

-Hány éves vagy?

—7. Majdnem 8 éves vagyok.

Estela a fia vállára tette a kezét.

– Tudnom kell, hol hagytuk a holmikat.

Regina a folyosóról figyelte őket. Azokat az éveket Silvanóval közös házban és étkezéseken töltötte, és minden aratás, javítás vagy új kiadás miatt elhalasztott esküvőre várt. Apja refinanszírozta az adósságot; Silvano apránként törlesztette. Az eljegyzés azonban a családi beszélgetésekben érintetlenül maradt.

Azon az estén Regina befejezetlenül hagyta a tányérját.

– Ő az a nő, akit feleségül akartál venni?

-Igen.

– Szólhattál volna, mielőtt idehoztad.

– Dolgoznia kell.

– Azt is kérem, hogy mondd el nekem az igazat.

Silvano az ajtó felé pillantott. Hallgatása ismét azt a kárt okozta, amit el akart kerülni.

A következő napokban Manuel felfedezte a karámokat. Lenyűgözte Relámpago, a farmon szaladgáló, port kavargó csikó. Silvano a kerítésen ülve találta meg, és megkérte, hogy jöjjön le.

–Még mindig fél. Innen figyelheted.

– És megtanítasz majd lovagolni egy nap?

– Édesanyád engedélyével. És egy nyugodt lovon.

A fiú elmosolyodott. Ugyanúgy összeszorította az ajkait, ahogy Silvano a gyerekkori fényképeiről emlékezett.

Azon a délutánon, miközben Estela a tálcáit pakolgatta, Manuel a karám mellett ült. Silvano megkérdezte, hogy a nagyapja tanított-e neki valamit a lovakról.

–Csak egy kicsit. Anya szerint apám is tudta.

Silvano ütést érzett a mellkasán.

– És hol van az apád?

Manuel továbbra is a csikót bámulta.

– Mielőtt tudta volna, hogy jövök, másik életet választott.

Elmondanád nekik az igazat? Mondd el, mit tennél, oszd meg ezt a történetet, és a 2. részt keresd meg a hozzászólásokban.

2. RÉSZ
Silvano a kerítésnél maradt, miután Manuel bement az anyjával. Addig nézte a dátumokat, amíg abba nem hagyta a számolást: félt feltenni a kérdést, és még jobban félt hallani a választ.

Másnap Estelát kereste a jótékonysági intézményben.

– Beszélnünk kell Manuelről.

Letette a tálcát az asztalra.

– Itt dolgozunk.

– Ő a fiam?

Estela a néhány lépésnyire lévő, gabonát válogató nőkre pillantott. Néhányan lehajtották a fejüket, úgy tettek, mintha nem hallanák.

– Nem fogok mindenki előtt beszélni az életéről. Főleg nem mielőtt beszéltem volna vele.