– Majdnem 8 éve nem mondtál nekem semmit.

– És már majdnem 8 éve élsz Reginával. Ne csinálj jelenetet ebből.

Időt kért, hogy kitalálja, hogyan magyarázza el a gyereknek. Silvano beleegyezett, bár utána olyan gyakran kezdett keresgélni, hogy lehetetlenné tette leplezni a nyugtalanságát.

Estela megengedte neki, hogy szombatonként, a házimunkája után lovagolni tanítsa a fiút. Canelót használták, egy kicsi, szelíd lovat, amelyet a munkások rövid lovaglások alkalmával használtak. Relámpago a karámjában maradt, túl fiatal volt ahhoz, hogy cipelje a fiút.

Silvano ellenőrizte a hevedert, fogta a gyeplőt, és Canelo mellett sétált. Manuel megállás nélkül kérdezősködött: miért alszanak a lovak állva, miért nem pirosak az összes kávébabok, ki kapcsolta fel a villanyt a feldolgozóüzemben.

– Tudsz te mindenről, ami itt történik?

– Ezt én is így gondoltam.

Regina az ablakból figyelte a lassú köröket az udvaron. Soha nem sikerült rávennie Silvanót, hogy mindent letegyen, és sétálni menjen vele. Most azt látta, hogy lemondja a vevőnél tett látogatását, mert megígérte a fiúnak.

Egyik délután az irodában várta.

– Azt fogod mondani, hogy semmit sem gyanítasz?

– Azt hiszem, Manuel a fiam lehetne.

Regina mindkét kezét az asztalra tette.

– És mit tegyek, ha kiderül, hogy családod van?

Silvano válaszolni akart, de a nő folytatta.

„Nem tartozol nekem szeretettel apám vagyona miatt. Becsülettel tartoztál nekem, mielőtt hagytad, hogy itt éljem le az életemet.”

Szégyellte magát. És félt. Ha Regina elmegy, Aurelio megtagadhatja az utolsó váltó megújítását. A farm többet termett, de a pénz jó részét már fizetésekre és karbantartásra fordították.

Ahelyett, hogy megoldotta volna, Silvano hibáztatni akarta.

Estelát éppen üres zsákokat pakolt el.

– Miért pont most jöttél vissza, amikor a dolgok kezdenek javulni?

Először zavartan nézett rá. Aztán elejtette a zsákot.

– Azt kérdezed, hogy a pénzedért jöttem-e?

– Azt kérdezem, hogy miért pont itt.

– Mert itt munka volt, és volt egy szoba is. Mert apám már nem tud egész reggel felállni. Mert a számláim nem várnak addig, amíg el nem múlik a fájdalom, amit a láttán érzek.

Silvano lehalkította a hangját.

-Nem úgy értettem.

– Igen, akartad. Amit viszont nem akarsz hallani, az a hangzása.

Manuel megjelent az ajtóban a jegyzetfüzetével. Estela félbeszakította a beszélgetést, és elvitte vacsorázni. Aznap este a fiú megkérdezte, hogy tett-e valami rosszat.

Biztosította, hogy nem, de eltartott egy ideig, mire sikerült lekapcsolnia a villanyt.

A feszültség végül mindenkire elért. Aurelio vasárnap érkezett meg, és ebéd után eszébe jutott, hogy a váltó hat hét múlva esedékes. Silvano anyja azzal próbálta megnyugtatni, hogy végre kitűzték az esküvő időpontját.

Regina félretette a csészéjét.

– Nem akarok újabb randevút kitűzni csak azért, hogy megnyugtassam apámat.

Aurelio meglepetten nézett rá.

– Vannak olyan kötelezettségvállalások, amelyeket betartanak.

– Akkor kérdezd meg tőle, miért nem tudja még mindig, hogy feleségül akar-e venni.

Később Regina megtalálta Silvanót a folyosón, és elvesztette az önuralmát.

„El kellene menniük. Nem bírom itt látni őket, miközben te a munkád mögé bújsz.”

Tudta, hogy Estela kirúgása igazságtalan lenne. Azt is tudta, hogy Reginát megbántották a döntései.

– Majd aratás után meglátjuk, mit csinálunk.

Estela megérkezett, hogy átadja a raktár kulcsait. A választ a lépcsőről hallotta.

Nem vitatkozott. Letette a kulcsokat egy polcra, és visszament a szobájába. Bármi történjék is a felnőttek között, az várhatott; Manuel lelki békéje nem.

Reggel megkapta a fizetését a ledolgozott napokért, és helyet kapott a Xicoba tartó teherautón. Mielőtt beszállt volna, Manuel el akart búcsúzni Canelótól. Refugio elkísérte a kerítésig.

– Mondd meg Don Silvanónak, hogy megcsináltam a házi feladatomat – kérte a fiú.

Amikor Silvano visszatért a kávéültetvényről, üresen találta a szobát. Az asztalon Canelo túl hosszú lábú rajza maradt.

Refugio elmesélte neki, mi történt, és elutasította a kérdését, hogy miért nem állította meg.

– A hölgy nem egy bezárható tehén, főnök.

Silvano elvette a rajzot. Manuel a hátuljára egy mondatot írt, amit lemásolt, hogy gyakorolja a kézírását: „A családom.”

Lerajzolta az anyját, a nagyszüleit, és – egy kerítéssel elválasztva a csoporttól – egy kalapos férfit.

Silvano felismerte az ingét. A fiú már megtalálta a helyét az életében.

Még mindig nem mert neki adni egyet sem.

3. RÉSZ
Silvano másnap elindult Xicóba. Először Doña Herminia házánál állt meg, ahol a lányt egy bádogtető alatt kukoricát pusztított. Kiskora óta ismerte Estelát, és azokban az években a családjával volt.

– Tudnom kell, mikor született Manuel.

Az idős asszony egy kukoricacsövet hagyott az asztalon.

– Ezt az anyjától kellene megkérdezned.

– Nem akar velem beszélni.

– Azok után, amit a jótékonysági gyűlésen mondtál neki, meglep, hogy tényleg magaddal akarsz beszélni.

Silvano védekezés nélkül fogadta az ütést. Herminia egy pillanatig figyelte, majd lehalkította a hangját.

„Amikor elment, nem tudtam, hogy terhes vagyok. Ennyit el tudok mondani. A többit majd vele intézed.”

– válaszoltam volna.

– Bárcsak. De épp most látta, hogy megszegted az ígéretedet. Félt, hogy újra szüksége lesz rád.

Silvano vigaszt keresve folytatta útját. Délben érkezett meg a házhoz. Hallotta, hogy Manuel hangosan felolvas, mielőtt kopogott. Estela kijött, és gyengéden becsukta maga mögött az ajtót.