1. RÉSZ
– Ha vasárnap nem leszel otthon, hogy találkozz a párom fiával, feltételezem, hogy egyedül akarsz maradni.
Apám reggel nyolckor mondta ki ezt a mondatot, ugyanazzal a hanggal, amellyel több millió peso értékű szerződéseket kötött.
Harmincéves voltam, saját ingatlanirodám volt, egy házam Lomas de Chapultepecben, és elég pénzem volt ahhoz, hogy ne kérjek senkitől engedélyt. Arturo Salgado számára mégis csak a lány voltam, akinek az életét megszervezte.
– Apa, én nem vacsorázom a partnereink egyik gyerekével sem.
– Renata, négy éve nem volt komoly kapcsolatod.
– Ez nem jelenti azt, hogy arra várok, hogy te találj nekem férjet.
Csend lett.
Apám a hallgatás mestere volt. Arra használta, hogy másokban azt az érzést keltse, mintha hibáztak volna.
– Egy napon megérted majd, hogy csak meg akarlak akadályozni abban, hogy elpazarold az életed.
Letettem a telefont.
Egy órával később az asszisztense üzenetet küldött nekem:
„Don Arturo emlékszik a vasárnapi hét órai vacsorára.”
Ekkor jött az életem legrosszabb ötlete.
Vagy talán a legjobb.
Feladtam egy hirdetést, ahol személyi kísérőt keresek.
Legalább három év tapasztalat. Kiváló fizikai állapot. Teljes titoktartás. Hajlandóság magánlakásban élni. Átlagon felüli fizetés.
Nem igazán volt szüksége kísérőre.
Szüksége volt egy férjre.
Egy hamisítvány.
A tervem egyszerű volt: bemutatni apámat egy férfinak, akivel állítólag hónapokkal korábban találkoztam, elmondani neki, hogy titokban összeházasodtunk, és hat hónapig fenntartani a hazugságot. Amikor Arturo rájön, hogy többé nem tud nekem „jó fogásokkal” vacsorákat szervezni, véget vetünk a megállapodásnak.
Négy férfival készítettem interjút.
Az első három miatt megbántam.
A negyedik szerdán tizenegykor lépett be az irodámba.
Daniel Ortega, harmincegy éves. Dolgozott vállalati testőrként, felsővezetői védelmi tisztként és páncélozott autószállítóként. Nem sokat beszélt. Nem próbált meg lenyűgözni. Még a vezetéknevemen sem tűnt meglepettnek.
„Miért hagyta ott az előző munkahelyét?” – kérdeztem.
— A szerződés lejárt.
– Semmi más?
– Szükséged van arra, hogy valami érdekesebbet kitaláljak?
Ránéztem.
Állta a tekintetemet.
– Tulajdonképpen nem testőrt keresek – mondtam.
Dániel várt.
– Szükségem van egy férjre.
Még a szemöldökét sem vonta fel.
Mindent elmagyaráztam neki: hat hónap, külön szoba, nyilvános szereplések, családi összejövetelek, titoktartás, és semmilyen érzelmi kötelezettség.
Aztán említettem a fizetést.
Daniel most pislogott először.
– Ez hat hónapig tart?
-Havonta.
Felkelt és az ablakhoz lépett.
– Miért ennyire?
– Mert diszkrécióra van szükségem.
– A diszkréció nem kerül olyan sokba.
– A vezetéknevemmel, igen.
Dániel megfordult.
– Gondolkodnom kell rajta.
-Holnap találkozunk.
Másnap reggel kilenc órakor kaptam egy üzenetet.
„Elfogadom.”
Öt nappal később megérkezett a házamhoz egy bőrönddel és egy hátizsákkal.
Semmi más.
Sem a rezidenciát nem csodálta, sem azt nem kérdezte, mennyibe kerül.
Az első próba egy étkezés volt a legjobb barátnőmmel, Marianával.
Minden jól ment, amíg meg nem kérdezte, hol találkoztunk.
– Egy parkolóban – felelte Daniel.
– Egy liftben – válaszoltam ugyanabban a pillanatban.
Mariana lassan letette a villát.
Dániel ivott egy kis vizet.
El akartam tűnni.
Szerencsére sikerült rögtönöznünk egy magyarázatot.
De miután hazaért, Dániel egyenesen így szólt:
– Ha meg akarod csapni az apádat, először meg kell tanulnod hazudni nekem.
A következő hetekben felépítettük a történetünket.
Ahol találkoztunk.
Milyen kávét rendeljek?
Milyen ételt utálta?
Hogy aludtunk.
Milyen zenét hallgattunk?
Dolgok, amik miatt vitatkoztam az apámmal.
Dániel gyorsan tanult.
Túl gyorsan.
És volt benne valami, ami kezdett kellemetlenül érinteni: nem úgy bánt velem, mint mindenki mással.
Nem tűnt lenyűgözve a pénzemtől.
Nem az én kedvemre akart törekedni.
Ha azt gondolta, hogy tévedek, akkor ki is mondta.
Egyik este, miután visszatértem a vacsoráról, megkérdeztem tőle, miért vállalt el egy ilyen furcsa munkát.
Daniel várt néhány másodpercet.
–Az édesanyám majdnem három évig beteg volt. Kezelések, kórház, gyógyszerek. Nyolc hónapja meghalt.
-Sajnálom.
-Én is.
– És voltak-e fennálló tartozásai?
Bólintott.
-Sok.
Nem tettem fel több kérdést.
Három héttel később apám bejelentette, hogy elmegy találkozni vele.
Vasárnap pontosan egy órakor érkezett.
Belépett a házba, mindent alaposan szemügyre vett.
Amikor megérkeztünk a nappaliba, Daniel a könyvespolc mellett állt.
Apám felnézett.
És mozdulatlanul maradt.
Dániel arckifejezése is megváltozott.
Csak egy pillanatra.
De láttam.
– Jó napot kívánok, Arturo úr – mondta Daniel.
Apám elsápadt.
-Te…
Borzongást éreztem.
— Ismerik egymást?
Senki sem válaszolt.
Apám úgy nézett Danielre, mintha egy holttest jelent volna meg a nappalimban.
Aztán mondott valamit, amitől elállt a szavam:
– Renata, azt akarom, hogy ez az ember még ma kikerüljön a házadból.
Dániel összeszorította az állkapcsát.
-Ez az ő döntésén múlik.
Apám düh, bűntudat és félelem keverékével nézett rá.
És akkor megértettem, hogy a férfi, akit találomra felvettem, valójában nem egy olyan családhoz érkezett, akit nem ismertem.
Egyenesen belebotlottam egy titokba, amit apám harminc éve próbált eltemetni.
És még mindig el sem tudtam képzelni, mit fogok felfedezni.
2. RÉSZ
– Apa, most rögtön el fogod magyarázni, honnan ismered Danielt.
Arturo az ablakhoz lépett.
Még soha nem láttam ilyet.
Apám képes volt ötven embert kirúgni anélkül, hogy hevesebben verne a pulzusa, vitatkozni tisztviselőkkel, bankárokkal vagy üzletemberekkel anélkül, hogy felemelte volna a hangját.
De aznap délután kerülte a Danielre nézést.
