– Ott van Dániel?

-Nem.

Bólintott.

-Jobb.

Kávét főztem.

Néhány percig egyikük sem szólt semmit.

Aztán apám vett egy mély lélegzetet.

– Az egész történetet neked köszönhetem.

Leültem vele szemben.

Arturo a kert felé nézett.

–Huszonöt éves koromban találkoztam Elenával. Egy idióta voltam, aki meg volt győződve arról, hogy tudom, mit akarok az élettől.

– Ez nem változott annyira.

Rám pillantott.

– Hadd fejezzem be.

Alig mosolyogtam.

-Rendben van.

– A nagyapád megpróbálta megmenteni az építőipari céget. Két fontos szerződést elvesztettünk. Adósságok voltak, partnerek nehezedtek ránk, bankok nehezedtek ránk. Aztán egy család érdeklődni kezdett a befektetés iránt.

Már tudtam, hová fog ez vezetni.

– És született egy lányuk.

-Igen.

Az anyám.

Arturo lesütötte a tekintetét.

„Anyád semmiben sem bűnös. Szeretném, ha ez világos lenne. Azt sem tudta, hogy apám gyakorlatilag már a hivatalos bemutatkozásunk előtt tárgyalta ki a házasságunkat.”

– És Elena?

–Elena tudta, hogy a családom nem kedveli őt. De azt hitte, szembeszállok velük.

– Megígérted neki?

Apámnak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

-Igen.

Ez a szó erősebb volt bármilyen beszédnél.

– És nem te tetted meg?

-Nem.

Összedörzsölte a kezeit.

Ez volt az első alkalom, hogy apám ideges mozdulatot tett.

– Az apám azt mondta, hogy ha továbbra is Elenával dolgozom, kirúg a cégtől, felmondja a nevemre szóló kölcsönök garanciáit, és több projektet is hagy meghiúsulni. Azt hittem, hogy több száz ember veszíti el az állását miattam.

– Szóval te választottad a céget.

– A félelmet választottam.

Néma maradtam.

– Évekig azt mondogattam magamnak, hogy ez felelősség, kötelesség, érettség… bármelyik szó, ami jobban hangzott. De valójában félelem volt.

Feleségül vette az anyámat.

A házassága nem volt nyomorúságos. Ezt világossá is tette nekem.

Anyám intelligens, nagylelkű és sokkal türelmesebb asszony volt, mint ő.

Tizennyolc évig voltak együtt, amíg a nő aneurizma következtében meg nem halt.

„Soha nem csaltam meg” – mondta. „Soha nem üldöztem Elenát, amíg házas voltam. De azt sem felejtettem el, mit tettem.”

Évekkel később megtudta, hogy Elena férjhez ment és gyermeke született.

Dániel.

Amikor Daniel apja elhagyta a családot, Arturo időről időre segíteni kezdett.

Egy műtét.

Tandíj.

Egy kapcsolattartó.

Soha nem túl sokat.

Soha nem elég ahhoz, hogy az életük része legyek.

„Elena csak akkor egyezett bele, amikor a helyzet nagyon nehéz volt” – magyarázta. „És mindig világossá tette, hogy semmivel sem tartozik nekem.”

–Daniel azt hiszi, hogy meg akartad vásárolni a bűntudatodat.

– Dánielnek igaza van.

Ez meglepett.

Apám sosem ismerte el könnyen, hogy valakinek igaza van.

– Tudtad, hogy beteg?

Arturo lehajtotta a fejét.

– Először nem.

Dániel és az édesanyja mindent egyedül csináltak.

Amikor Arturo megtudta, megpróbált fizetni a kezelésekért.

Elena szinte mindent elutasított.

– Azt mondta nekem: „Ne használd a betegségemet arra, hogy jobban érezd magad a bőrödben.”

Gombócot éreztem a torkomban.

Pontosan úgy hangzott, mintha Daniel mondaná.

– Látod?

-Egyszer.

Körülbelül hat hónap telt el a halála előtt.

Elena vékony volt, nagyon rövid hajjal a kemoterápia után.

Arturo húsz percig maradt a lakásában.

Könyvekről beszélgettek.

Mexikóvárosból.

Dánieltől.

Rólam.

– Tőlem?

– Tudtam, hogy van egy lányom.

– Mit mondott?

Apám szomorúan elmosolyodott.

– Remélte, hogy nem fogom megpróbálni eldönteni az életedet, ahogy az apám az enyémet.

Ettől szóhoz sem jutottam.

Arturo halkan, keserűen felnevetett.

– Képzeld el. Egy haldokló nő mondta ezt nekem, és még mindig hónapokba telt, mire megértettem.

– Amíg meg nem láttad Danielt a nappalimban.

-Igen.

Megfigyeltem őt.

– Ezért reagáltál így.

– Amikor megláttam, megértettem, hogy harminc éve menekül ugyan elől a hibától, és anélkül, hogy észrevette volna, veled is megismétli.

Az összes vacsorára gondoltam.

A tagok gyermekei.

A tippek.

A „jó meccsek”.

– Nem védhetsz meg azzal, hogy arra kényszerítesz, hogy azt az életet éljem, amit te helyesnek tartasz.

– Tudom.

– Szerintem nem tudod.

– Tanulok.

Ez a válasz lefegyverzett.

Apám felkelt.

Mielőtt elment volna, megállt előttem.

– Nem tudom, mi van köztetek valójában.

Megmerevedtem.

-Hogy érted ezt?

– Renata, harmincöt évig vezettem egy céget. Tudom, hogyan kell felismerni a felállásokat.

Éreztem, hogy lángol az arcom.

-Apu…

Felemelte a kezét.

– Nem akarok részleteket tudni. Meg sem fogom kérdezni.

– Akkor miért mondod ezt?

– Mert Dániel eleinte úgy tekintett mindenre, mint egy dolgozó emberre.

Éreztem, ahogy kalapál a szívem.

-És most?

Apám elmosolyodott.

– Most úgy néz rád, mint egy bajba jutott emberre.

-Magamat.

Súlyos.

Furcsa volt hallani Arturo Salgadót nevetni valamin, ami a szerelmi életemmel kapcsolatos.

Mielőtt átlépte volna a küszöböt, hozzátette:

– Egyébként Rodrigo újra felhívott.

-Szóval így?

– Azt szerettem volna tudni, hogy komoly-e a kapcsolatod Daniellel.

– És mit válaszoltál?

Apám nyitott ajtót.

– Életedben először ez nem az én dolgom volt.

És elment.

Dániel hat óra körül tért vissza.

Bejött a konyhába, és teát készítve talált engem.

– Az apád itt volt.

Ránéztem.

—Honnan tudod?

„Az autód nyomot hagyott a kavicson. Különben is teát főzöl, és csak akkor iszol teát, ha valami bánt.”

– Kezdem utálni, hogy ilyen jól ismersz.