– Még nem ismerlek olyan jól.

– Mindent elmondott nekem.

Dániel mozdulatlan maradt.

–Mi minden?

– Az édesanyád. A kapcsolatuk. Miért hagyta el. Mikor látta utoljára.

Daniel kinyitotta a hűtőszekrényt, vizet vett ki, és közvetlenül a palackból ivott.

Dühös vagy?

-Nem.

-Soha?

– Évekkel ezelőtt, igen.

Leült.

–Amikor anyám megbetegedett, annyira dühös voltam. Dühös voltam apámra, amiért elment. Dühös voltam apádra, amiért pénzzel jött. Dühös voltam az orvosokra. Dühös voltam rá, amiért nem hagyta, hogy több segítséget kapjon. Dühös voltam magamra, mert nem tudtam mindent fizetni.

-És aztán?

– Aztán rájössz, hogy a harag nem gyógyít meg senkit.

Néma maradt.

– Anyám néhány héttel a halála előtt ezt mondta nekem: „Ne örököld a sebeimet úgy, mintha a sajátjaid lennének.”

Éreztem, hogy könnybe lábad a szemem, de nem sírtam.

– Lenyűgöző nő volt.

-Igen.

Dániel elmosolyodott.

– Ez felháborító is volt.

Nevettem.

Azon az estén együtt vacsoráztunk.

Semmi rendkívüli.

Steak taco, amit Daniel rendelt.

Egy sört neki.

Nekem ásványvíz.

De a ház másnak érződött.

Kisebb.

Intimebb.

Veszélyesebb.

Mert még öt hét volt hátra a szerződés lejártáig.

Aztán négyen voltak.

Aztán három.

A megszokott rutin elviselhetetlenül természetessé vált.

Daniel mindig készenlétben hagyta a kávét, amikor tudta, hogy korán megbeszéléseim vannak.

Megvenném a zabpelyhes sütiket, amiket úgy tett, mintha nem szeretne, és két napon belül eltűnnének.

Néha órákig dolgoztunk ugyanabban a szobában anélkül, hogy megszólaltunk volna.

Egyik este dühösen tértem vissza egy tárgyalás után.

Egy partnerem az ügyfélportfóliómat akarta felhasználni egy projekt lezárására, és a nyereség felét megtartani.

Elmagyaráztam neki a problémát.

Dániel hallgatott, miközben főzött.

– Mondj neki nemet.

– Nem ilyen egyszerű a dolog.

-Igen, az.

– Elveszíthetem az üzleti kapcsolatot.

– Valakivel, aki fel akar használni téged?

– Így működnek egyes vállalkozások.

– Akkor néhány vállalkozás rosszul csinálja a dolgokat.

– Dániel…

Lekapcsolta a tűzhelyet.

– Renata, van egy szörnyű szokásod.

-Melyik?

– Bátor vagy, amikor apád ellen harcolsz, de túl diplomatikus vagy, amikor valaki megpróbál kihasználni téged.

Idegesített, mert igaza volt.

Másnap felhívtam a partnert.

-Nem.

Megpróbált vitatkozni.

– A döntés megszületett.

Letettem a telefont.

Amikor kijöttem a műtermemből, Daniel két kávéval a kezében a falnak támaszkodott.

-Igen?

-Igen.

Átadott nekem egyet.

Az ujjaink összeértek.

Csak egy másodperc.

Nevetséges.

De egész nap erre az érintésre gondoltam.

Két héttel a vége előtt összeszedtem a bátorságomat.

A nappaliban voltunk.

Dániel olvasott.

– Mit fogsz csinálni, ha ennek vége lesz?

Becsukta a könyvet.

– Keress munkát.

-Itt?

-Valószínűleg.

— Hol fogsz lakni?

– Majd kölcsönzök valamit.

—Áh.

Dániel engem figyelt.

– Csak ennyit akartál kérdezni?

-Igen.

Újra kinyitotta a könyvet.

Utáltam őt.

Két perc múlva megkérdezte:

-És te?

– És mi lesz velem?

– Mit fogsz csinálni, ha vége lesz?

— Dolgozz tovább.

-Értem.

– Újra csendes lesz a ház.

Dániel ismét letette a könyvet.

– Ezt akarod?

Nem válaszoltam.

Ő sem erősködött.

A múlt hét rosszabb volt.

Pontosan elérte, amit keresett.

Apám abbahagyta a beavatkozást.

A meglepetésvacsorák már nem léteztek.

Nincsenek jelöltek.

Még csak fel sem hívnak, hogy megkérdezzék, mikor fogok férjhez menni.

Arturo még a kapcsolatunkat is megváltoztatta. Elkezdett felhívni, csak azért, hogy megkérdezze, hogy vagyok.

Néha a cég problémáiról is mesélt anélkül, hogy megpróbálta volna tanulságokká alakítani őket.

A tervem működött.

És mégis nyomorultul éreztem magam.

Mert Dániel elmenne.

Alig aludtam a vége előtti éjszakán.

Reggel öt órakor mozgást hallottam.

Hétkor lementem.

A bőröndje és a hátizsákja az ajtó mellett volt.

Pontosan ugyanazok, amikkel én is érkeztem.

Kávét készítettek két személyre.

Dániel az ablaknál állt.

-Jó reggelt.

-Jó reggelt.

Senki sem nyúlt a kávéhoz.

– A taxi kilenckor érkezik – mondta.

—Látod.

– Aláírtam a szerződés lezárását.

– Látod te.

Csend.

—Átutaltad az utolsó befizetést.

-Igen.

-Köszönöm.

Legszívesebben ráüvöltöttem volna.

-Ennyi az egész?

Dániel rám nézett.

– Mit szeretnél, mit mondjak?

-Nem tudom.

Nyeltem egyet.

– Valami, ami nincs benne a szerződésben.

Néhány másodpercig nem válaszolt.

Aztán letette a csészét.

– Amikor idejöttem, pénzre volt szükségem. Sok pénzre. Semmi másra nem volt helyem.

Mozdulatlanul hallgattam.

– Az első hetekben minden a munkáról szólt. Elsajátítottad a megszokott rutinodat. Megismerkedtél az embereiddel. Az apád előtt kellett viselkedned.

– És akkor?

Dániel mély lélegzetet vett.

– Aztán egyre nehezebben tudtam emlékezni arra, hogy színészkedtem.

A szívem kihagyott egy ütemet.

– Mióta?

-Nem tudom.

– Hazudsz.

Alig mosolygott.

– Valószínűleg azóta a Sofiával kapcsolatos vita óta.

Lehunytam a szemem.

– Tudtam, hogy élvezed.

-Egy kicsit.

– Elviselhetetlen vagy.

– Féltékeny voltál.

—Dániel.

Komoly lett.

„Nem tettem semmit, mert pénzről volt szó. Te fizettél nekem azért, hogy itt legyek. Ha átléptem volna ezt a határt, soha nem tudtam volna meg, hogy ami köztünk volt, az valóságos-e, vagy csak a megállapodás része.”

Éreztem, hogy valami meglazul bennem.

– A megállapodás tegnap éjfélkor lejárt.

-Tudom.

– Akkor én már nem fizetek neked.

-Tudom.

– És nekem nincs szükségem kamu férjre.

– Én is tudom.

Lélegzett.

– De nem akarom, hogy elmenj.

Dániel teljesen mozdulatlan maradt.