– Találkoztam az anyjával – mondta végül.

Dániel ülve maradt.

„Anyámnak?” – kérdeztem.

– Elenának hívták.

Dániel felnézett.

– Elena Moralesnek hívták.

Apám egy pillanatra lehunyta a szemét.

-Igen.

-ÉS?

Arturo túl sokáig várt a válasszal.

— Szerettük egymást.

Csend telepedett a szobára.

– Anya előtt?

– Sokkal korábban.

Leültem.

Apám csak azt mondta, ami feltétlenül szükséges volt.

Huszonhat éves koromban ismerkedtem meg Elenával. Akkor kezdett dolgozni a nagyapám építőipari cégénél. Elena irodalmat tanult, és órákat adott, hogy fizetni tudja az egyetemet.

Egymásba szerettek.

De a nagyapám azt akarta, hogy Arturo egy olyan üzletember lányát vegye feleségül, akinek a családja megmenthetné az építőipari céget a válságból.

Az apám választotta a szakmát.

Elena elment.

Évekkel később fia született.

Dániel.

„Te az apám fia vagy?” – kérdeztem hirtelen.

– Nem – felelte Daniel Arturo előtt. – Az apám más ember volt.

Megkönnyebbülést és szégyent éreztem egyszerre.

De ez semmit sem oldott meg.

– Akkor miért akarod, hogy elmenjen?

Apám Danielre nézett.

– Mert nem hiszek a véletlenekben.

Daniel rövid, humortalan nevetést hallatott.

– Én sem hinném el.

– Tudtad, hogy ki Renata, amikor felvetted?

-Nem.

– És mikor láttad a vezetéknevet?

– Akkor igen.

– És te maradtál.

– Szükségem volt a pénzre.

Ez a válasz mintha még jobban megbántotta volna apámat.

-Mit keres?

Dániel felkelt.

–Hogy kifizessem anyám kezelése utáni adósságokat. Pontosan ezt keresem.

– Megkérdezhettél volna.

Dániel arckifejezése megváltozott.

– Pontosan ez a probléma.

Apám összevonta a szemöldökét.

– Évekig küldtél pénzt, fizettél, segítséget ajánlottál. Anyám szinte soha nem fogadta el. Tudod, miért?

Artúr nem válaszolt.

– Mert azt mondta, nem akar senki havi bűnbakjává válni.

Ez keményen érintette.

Látod.

„Dániel…” – próbálta mondani.

– Amikor meghalt, felhívtál. Nem vettem fel, mert nem volt szükségem újabb számlára.

Apám mozdulatlan maradt.

Egyikükről a másikra néztem, és úgy éreztem, mintha a saját házam egy olyan történet színpadává vált volna, amely megelőzött engem.

Végre felkeltem.

– Dániel marad.

– Renáta…

– Az én házam.

– Nem tudod, hogy ki ő.

– Te sem tudod, ki vagyok, ha még mindig azt hiszed, hogy eldöntheted, ki jön be és ki megy ki az életemből.

Apám fogta a zsákját.

Mielőtt elment, olyan szomorúsággal nézett rám, amit nem tudtam megmagyarázni.

– Ugyanazt a hibát követed el, mint én.

– Magamnak választanék?

– Abban a hitben, hogy a választásnak nincsenek következményei.

Elment.

A következő napokban valami megváltozott Daniel és köztem.

Már nem két idegen voltunk, akik úgy tettek, mintha házasok lennének.

Együtt kezdtünk el reggelizni.

Tojást főzött paradicsommal és chilivel.

Kávét főztem.

Felfedeztem, hogy hetente háromszor ökölvívó edzésen vett részt, és hogy régi regényeket olvasott, amelyek az édesanyjától származtak.

Rájött, hogy amikor ideges volt, átrendezte a már amúgy is sorrendben lévő tárgyakat.

Egyik csütörtökön korán hazaértem, és egy nőt találtam vele ülni a nappaliban.

Fiatalos, csinos, kényelmes.

Dániel felkelt.

– Renata, ő Sofia. Több évig dolgoztunk együtt. Csak átutazóban van a városban.

– És itt fog maradni?

– Éppen ma este.

– Anélkül, hogy megkérdezted volna?

A stúdiómban megbeszéltük.

Mondtam neki, hogy az az én házam.

Azt válaszolta, hogy a megállapodásunk szerint ez az ő ideiglenes lakhelye is.

Ragaszkodtam hozzá, hogy értesítsen.

Daniel néhány másodpercig engem nézett.

– Féltékeny vagy.

– Ne légy nevetséges.

-Rendben van.

– Nem vagyok féltékeny.

-Rendben van.

A nyugalma még jobban irritált.

Másnap reggel, amikor Sofia elment, Daniel egy csészét tett elém.

– Ő csak egy barát.

– Nem kérdeztem.

– De te akartad megcsinálni.

– Túl komolyan veszed magad.

Daniel most először mosolygott nyíltan.

És a gyomrom olyasmit csinált, aminek semmi köze nem volt a szerződéshez.

Egy hónappal később együtt vettünk részt egy jótékonysági gálán Polancóban.

Daniel egy szmokingot viselt, amit átalakíttattam.

Több nő is ránézett.

És szerencsétlenségemre mindent észrevettem.

Azon az estén találkoztunk az egyik férfival, akit apám évek óta próbált bemutatni nekem.

Rodrigo.

Üzletemberek fia, kifogástalan, udvarias, elviselhetetlenül szabályos.

– Szóval te vagy a híres férj – mondta, miközben tetőtől talpig végigmérte Danielt.

– Ezt mondják.

Rodrigo elmosolyodott.

-Mivel foglalkozik?

-Biztonság.

—Áh.

Egy apró „á” volt, de tele megvetéssel.

Dániel nem reagált.

Később kimentünk a teraszra.

– Az a férfi idegesít téged – mondta.

-Sok.

-Mert?

– Mert egész életemben azt hittem, hogy bármit is kapok, azt az apámtól kaptam.

Dániel rám nézett.

– És miért érdekel?

Nem tudtam, hogyan válaszoljak.

Aztán megkérdezte tőlem:

– Meddig van még hátra, amíg lejár a szerződésünk?

Ürességérzetet éreztem.

– A hónapokról.

– Akkor el kell kezdenünk gondolkodni azon, hogy mit tegyünk ezután.

Ránéztem.

Akkor értettem meg először valamit, ami jobban megijesztett, mint apám bármelyik titka.

Már nem akartam, hogy Daniel nélkül legyen „utána”.

És még meg kellett tanulnom a történetnek azt a részét, amit Arturo úgy döntött, hogy eltitkol előlem.

3. RÉSZ

Apám vasárnap minden előzetes figyelmeztetés nélkül visszatért.

Daniel elment, hogy találkozzon egy céggel, amely segített neki újratárgyalni anyja fennmaradó orvosi adósságait.

Arturo bejött, letette a kabátját egy székre, és megkérdezte: