1. fejezet: A zsebszámlap

A réz íze félreismerhetetlen. Abban a pillanatban elöntötte a számat, amikor a kisbusz hűtőrácsa összetörte a szedánom utasoldalát, a csendes, eső áztatta kereszteződést csikorgó acél és szilánkos biztonsági üveg robbanásává változtatva.

A vezetőoldali ajtónak szorultam, a fejem tompa, nehéz, ritmikus fájdalomtól lüktetett. A függönylégzsák kinyílt, az utastérben égett puskapor és szintetikus anyag szaga terjengett. Hideg októberi eső ömlött be a hiányzó szélvédőn, eláztatva a gyapjúkabátomat. Megpróbáltam megmozdítani a bal karomat, de az összetört műszerfal satuba szorította a lábaimat.

Remegő jobb kézzel vakon tapogatóztam a középkonzolon, az ujjaim valami nedves és ragacsos dologgal csúszkáltak, míg meg nem találtam a telefonomat. A képernyő megrepedt, pókhálóként borította be a világító repedéseket.

Felhívtam Juliant. A férjemet, akivel hét éve vagyunk együtt. A férfit, akinek a tanácsadó cégét a családi vagyonkezelői alapon keresztül anyagilag támogattam.

Csengés. Csengés. Hangposta

Újra tárcsáztam, a látásom elhomályosult, ahogy a szirénák távoli bömbölése áthatolt a doboló esőn.

A hívás sikertelen volt. Aktívan elutasította.

A fejemet a fejtámlának döntöttem, egy forró könnycsepp keveredett a vérrel, amely végigcsorgott a halántékomon. Épp amikor egy mentőautó villogó piros és kék fényei befordultak a sarkon, neonfényben festve a nedves aszfaltot, a telefonom rezegni kezdett az ölemben.

A képernyő világított. Nem SMS volt. Bejövő hívás Juliantól.

– Julian – ziháltam, és végighúztam a zöld ikont. – Julian, eltaláltak. Csapdába estem a sarokban…

Senki sem válaszolt. Ehelyett egy élő dzsesszszaxofon összetéveszthetetlen, füstös dallama szállt a hangszóróban, amit a kristályüvegek halk csilingelése aláhúzott. Zsebtárcsás volt.

– Mondom, ez szinte túl könnyű – visszhangzott Julian hangja a telefonból, kissé tompán, mintha a készülék mélyen a kabátzsebébe lenne beszorítva, de hangjának arrogáns, alkoholtól átitatott tónusa félreérthetetlen volt.

Egy magas, lélegzetelállító női nevetés fonódott össze a szavaival. Azonnal felismertem ezt a nevetést. Savannah-é volt, a huszonöt éves „kommunikációs igazgatóé”, akit Julian nyolc hónappal ezelőtt alkalmazott.

– De Victoria nem fogja észrevenni a hitelkártya-kimutatásokat? – kérdezte Savannah, hangjából édeskésen csöpögött a csodálat és a rosszindulat keveréke. – Három éjszaka egy penthouse lakásban nem éppen taxizás.

– Victoria? – gúnyolódott Julian, a hang úgy rezgett a fülemben, mint egy fizikai ütés. – A feleségem fel sem néz a táblázataiból elég időre ahhoz, hogy észrevegye a való világot. Ő csak egy helykitöltő, Savannah. Egy nagyon gazdag, nagyon kényelmes helykitöltő, aki fizeti a számlákat, miközben én a valódi életemet építem. Veled.

– Szörnyű vagy – kuncogott Savannah. – Önts nekem még abból a pezsgőből.

– Bármit a jövőbeli Mrs. Vance-ért – mormolta Julian.

A pohárba ömlő folyadék hangja volt az utolsó, amit hallottam, mielőtt a hívás hirtelen megszakadt.

A mentősök végre odaértek az ajtómhoz, erős zseblámpáik vakítottak. „Asszonyom! Megérkeztünk! Ki fogjuk vinni! Hall engem?”

Nem válaszoltam nekik. Csak a telefonom megrepedt, elfeketedett képernyőjét bámultam. A fejemben lévő fájdalom hirtelen eltűnt, helyét egy abszolút, jeges tisztaság vette át. A férjemnek nem csak viszonya volt. Az anyagi és érzelmi kivégzésemet szervezte, miközben én az utcán véreztem.

– Várjon, asszonyom! – kiáltotta a mentős a hidraulikus emelőkosarak túloldalára. – El kell vágnunk az ajtót! Sokkos állapotban van?

Lassan a betört ablak felé fordítottam a fejem, sötét, szörnyű nyugalom telepedett a lelkemre.

– Nem – suttogtam az esőnek. – Csak most ébredek fel.

2. fejezet: A néma ház

A sürgősségi osztályt erős fénycsövek, jódszag és a sebészeti tűk csípése tarkította. A homlokomon lévő sebhez hat öltés kellett. A rezidens orvos enyhe agyrázkódást diagnosztizált, és követelte, hogy maradjak megfigyelésre egy éjszakára. Én ezt megtagadtam, és aláírtam az orvosi véleményfelelősségi nyilatkozatot az orvosi tanács ellenére.

A taxi hajnali 2:15-kor tett ki a város leggazdagabb negyedében, a történelmi, háromszintes barna homokkő házunk előtt. A ház, amelyet teljes egészében a családi hagyatékomból vásároltam, mauzóleumként magasodott a sötétben.

Nem kapcsoltam fel a villanyt. Átsétáltam a barlangszerű előcsarnokon, a csend a dobhártyámat nyomta. A tükörképem megvillant a konzolasztal feletti aranyozott tükörben – a hajam összetapadt a megszáradt vértől, az arcom krétafehér volt, a bőrömön egy makulátlan fehér kötés feszült.

Megkerültem a hálószobát, és egyenesen Julian dolgozószobájába mentem.

Ha helykitöltő lennék, akkor pontosan kideríteném, mit tartok a helyén.

Megkerültem a jelszavát azzal a biztonsági hátsó ajtóval, amit évekkel ezelőtt telepítettem az otthoni hálózatunkra. A monitor kék fénye hátborzongató derengést vetett a sérüléseimre. Megnyitottam a Vanguard Strategic Consulting cégének titkosított pénzügyi mappáit.

Két órán át gázoltam a vállalati megtévesztés labirintusában.

Julian nemcsak csalt, hanem szisztematikusan sikkasztotta a szállítói szerződéseket, amelyeket apám szállítmányozási birodalmán, a Sterling Logistics-en keresztül szereztem meg neki. Létrehozott egy álcéget, az „Apex Solutions”-t, és több százezer dollárt utalt „tanácsadási díjakra” közvetlenül egy offshore számlára.

És az Apex Solutions bejegyzett ügynöke? Savannah Blake.

Hajnali fél 5-kor rezegni kezdett a telefonom a mahagóni íróasztalon. Egy üzenet Juliantól.

„Szia. Savannah-nak hatalmas pánikrohama volt munka után. Hiperventillált. Be kellett vinnem a sürgősségre, és vele kellett maradnom. Lemerült a telefonom. Az irodában alszom. Szeretlek, holnap találkozunk.”

A szavakra meredtem. A képernyőről pezsgő és dzsesszzene fantomillata gúnyolódott. Hősies mártíromságról szóló történetet szőtt, biztos benne, hogy egészben lenyelem.