Becsuktam a laptopot, lementem a konyhába, és töltöttem magamnak egy pohár jeges vizet. A ház halálos csend volt.
Amíg a bejárati ajtó nehéz rézzárja kattanva ki nem nyílt.
Ledermedtem a konyha árnyékában. Juliannak nem kellett volna otthon lennie. Azt mondta, az irodában alszik. Léptek visszhangoztak az előszobában – nemcsak a nehéz bőr oxford cipője, hanem egy női tűsarkú éles, kattogó ritmusa is.
– Csendet! – sziszegte játékosan Julian. – Mélyen alszik, de ne erőltessük. Csak szedd össze a holmidat a vendégszobából.
Mozdulatlanul álltam a sötétben, mivel a konyhai mozgásérzékelők továbbra sem aktiválódtak. A férjem behozta a szeretőjét a házamba, miközben azt hitte, hogy mélyen alszom az emeleten.
3. fejezet: A vér szerinti aláírás
Nem bújtam el. Egyszerűen csak tettem három lépést előre, és felkapcsoltam a konyhai süllyesztett világítást.
A szobát ragyogó, könyörtelen fény árasztotta el.
Julian hirtelen megtorpant a folyosó boltívénél. Arca kifehéredett, állkapcsa tátva maradt a rémülettől. – Victoria?
De nem a férjemre néztem. A mögötte álló nőre.
Savannah Blake megdermedt. Amit láttam, a puszta, hamisítatlan merészségtől majdnem elállt a lélegzetem. Savannah nem azokat a ruhákat viselte, amikben dolgozni ment. Az én ruháimat viselte.
Vállára egy régies elefántcsont selyemköntösöm terült – elhunyt anyámtól örökölt becses kincs. Kezében lazán tartotta anyám egyik finom csontporcelán teáscsészéjét, egyértelműen azzal a szándékkal, hogy éjfélkor italt készít magának a konyhámban.
És a levegő… a levegő hirtelen az exkluzív, egyedi keverésű párizsi parfümöm szagát árasztotta. Járt a fürdőszobámban. Járt a piperecikkemnél.
– Mi történt a fejeddel? – dadogta Julian, miközben tekintete kétségbeesetten a kötésre vándorolt, próbált talpra állni. – Miért vagy ébren? Te… te szörnyen nézel ki.
– Autóbalesetet szenvedtem, Julian – mondtam tompán, kifejezéstelen hangon. – Egy teherautó áthajtott a piroson. Negyven percig csapdába estem a roncsok között.
Julian pislogott, arcán őszinte pánik villant át, amit gyorsan felváltott a védekező düh. „Miért nem hívtál fel? Miért állsz itt a sötétben, és teátráliskodsz?”
– Felhívtalak – feleltem halkan. – Visszahívtál. Hallottam a dzsesszzenét. Hallottam a pezsgőt. Hallottam a koccintást a leendő Mrs. Vance-re.
Savannah felnyögött, a porcelán teáscsésze csörgött remegő kezében. „Julian…” – nyöszörögte, és hirtelen nagyon kicsinek tűnt.
Julian sármos, rátermett vezetőjének álarca szertefoszlott. Mellkasa megfeszült, ahogy rádöbbent lelepleződésének valóságára. De az olyan emberek, mint Julian, nem vonulnak vissza, ha sarokba szorítják őket; támadnak.
– Rendben – vicsorgott, és hangos reccsenéssel a földre ejtette aktatáskáját. – Mártírt akarsz játszani? Játsszunk! Évek óta fojtogatsz, Victoria. A pénzed, a családod, az állandó, leereszkedő felügyeleted. Megfulladok ebben a múzeumszerű házban!
Kirohant az aktatáskája felé, feltépte, és egy vastag jogi dokumentumot húzott elő. A márvány konyhaszigetre vágta.
– Ez egy házasság utáni vagyonátruházás – parancsolta Julian, hangja visszhangzott a magas mennyezetről. – Ezzel a házadban lévő saját tőkédet a Vanguard Consultingnak adom át fedezetül az új bővítésemre. Alá fogod írni, és csendes, vitás kérdések nélküli válás következik. Ha szembeszállsz velem, Istenre esküszöm, Victoria, nyilvános tárgyaláson fogom a családod nevét a sárba rázni. Azt fogom állítani, hogy mentálisan instabil vagy. A Sterling vagyonkezelői alap felét elveszem.
„Akarod a házamat?” – kérdeztem, miközben a dokumentumra néztem.
„Azt akarom, ami jár nekem azért, hogy elviseltelek!” – kiáltotta, és belépett a személyes terembe.
– Vedd le anyám köntösét! – mondtam, miközben Savannah-ra tekintettem.
Savannah hátrahőkölt, és még szorosabban ölelte a selymet. „Julian, kérd meg, hogy ne nézzen így rám!”
Julian megragadta a felkaromat, ujjai brutálisan a bicepszembe vájtak. „Ne szólj hozzá! Nézz rám! Most azonnal aláírod ezt a papírt, vagy…”
Durván a márványsziget széléhez lökött.
A hirtelen, heves ütés megrázta a koponyámat. Éles, szaggató fájdalom hasított a homlokomba, ahogy két friss varrat elpattant. Éreztem, ahogy a meleg, határozott vércsúcs lefolyik a homlokomon, tócsába gyűlik a szemöldököm szélén, és lecsöpög az arcomon.
Julian hátralépett, szeme kissé elkerekedett a vér láttán, de arroganciája megnyugtatta. „Írd alá. Most!”
Ránéztem a tollra, amit a pultra dobott. Nem vettem fel.
Ehelyett felemeltem a jobb kezem. Mutatóujjamat közvetlenül a homlokomon lévő vérző sebre nyomtam, hagytam, hogy a bíbor folyadék befedje az ujjbegyemet.
Julian lélegzete elállt. Savannah elfojtott sikolyt hallatott.
Miközben továbbra is halott, szakadatlan szemkontaktust tartottam fenn a férjemmel, leengedtem a kezem a jogi szerződés makulátlan fehér aláírássorára. Saját vérem lassú, megfontolt vonásaival egy hatalmas, szaggatott „X”-et rajzoltam az oldalra, majd három szót, amelyek elmosódtak a papíron:
HOLNAPRA VISSZÁÁLLUNK
Megfordultam és nyugodtan a lépcső felé indultam, otthagyva őket dermedten a konyhában.
„Megőrültél!” – kiáltotta Julian a lépcsőházba, hisztérikusan elcsukló hangon. „Holnap véglegesítem a Vanguard kiegészítőt a táblával! Semmi vagy! Hallasz? Semmi vagy a cégem nélkül!”
Nem néztem hátra. A háború hivatalosan is elkezdődött.
4. fejezet: A guillotine gyülekezik
Másnap reggel 7:00-kor a családom jogi irodájának, a Sterling & Croftnak a rideg, üvegfalú tárgyalójában ültem.
Apám, Richard Sterling, velem szemben ült. Gránitból faragott ember volt, az ipar óriása, aki ritkán szólalt meg morgáson kívül, mert sosem volt rá szüksége. Mellette Elias, az unokatestvérem és a törvényszéki számvitel vezetője, valamint Margaret, az állam legkegyetlenebb vállalati pereskedője ült.
