Újra bekötöttem a fejem, egy szabott szénszürke öltönyt vettem fel, és bemutattam a Julian laptopjáról származó megfejtett fájlokat.

Elias kivetítette a folyamatábrákat a faliképernyőre. „Rosszabb a helyzet, mint gondoltuk, Victoria. Julian nemcsak hogy átverte a Sterling Logisticsot. Hamisította az aláírásodat a mezzanine-hitelgaranciákon. Végső soron kihasználta a Vanguardot, és az Apex Solutionst – a Savannah Blake nevére bejegyzett fiktív céget – használja fel a pénz elszívására.”

Apám összefonta az ujjait, jeges kék szemét a bizonyítékra szegezte. „Lopott téglákkal próbál birodalmat építeni.”

– Van még egy bonyodalom – mondta Margaret, miközben átcsúsztatott egy nyomtatott e-mailt az asztalon. – Julian éjfélkor küldte ezt ki. Nem csak a negyedéves áttekintést ütemezte be mára az igazgatótanácsunkkal. Meghívott három ügyvezető partnert a Vanguard leendő külső befektetői közül – a Crestview Capitalból.

Felvontam a szemöldököm. „Külső kockázati tőkéseket hívott meg a Sterling belső igazgatósági ülésére?”

– Színpadt akar csinálni – morogta apám megvetően komor hangon. – Családunk infrastruktúráját és a te jelenlétedet szándékozik felhasználni, hogy legitimálja cégét a Crestview előtt. Azt akarja, hogy lássák, hogy a mindenható Sterling Logistics a tenyeréből falja a pénzt.

Elias idegesen nézett rám. „Victoria, ha ezt a Crestview Capital előtt leleplezzük, az nem csak egy családi válás lesz. Ez egy nyilvános vállalati kivégzés lesz. Az Értékpapír- és Tőzsdefelügyelet (SEC) is közbelép. Juliant szövetségi börtönbüntetés fenyegeti.”

Kinéztem az ablakon a hatalmas város látképére, a folyóról gomolygó ködre. Anyám parfümjének illatára gondoltam egy idegen bőrén. A márványpulton lévő vérre gondoltam.

– Julian közönséget akart – mondtam hátborzongatóan nyugodt hangon. – Ki vagyok én, hogy megtagadjam tőle a telt házat?

Margaret vékony, ragadozómosolyt villantott. „Bekötöm és előkészítem a bizonyítékokat tartalmazó csomagokat és a polgári jogi tiltó végzéseket. Tízkor lecsapunk.”

„Mi van a lánnyal?” – kérdezte apám.

– Savannah – javítottam ki. – Győződj meg róla, hogy bent van. Julian kétségtelenül elhozza őt „kommunikációs igazgatónak”, hogy lenyűgözze a befektetőket. Minden egyes szót hallania kell.

Reggel 9:45-kor beléptem a Sterling-torony vezetői liftjébe. A rozsdamentes acélajtók egy teljesen kiürített, majd folyékony nitrogénnel feltöltött nőt tükröztek.

Amikor az ötvenedik emeleten kinyíltak az ajtók, már hallottam is Julian dübörgő, karizmatikus nevetését visszhangozni a tárgyalóteremből. Ő tartotta a bíróságot. Azt hitte, hogy legyőzhetetlen.

Mély levegőt vettem, megigazítottam az öltönyöm mandzsettáját, és kitártam a nehéz tölgyfa ajtókat.

5. fejezet: Az üvegtanácsterem

A Sterling vezetői tárgyalója a hatalom emlékműve volt, egy tíz méteres, polírozott mahagóni asztallal, amelyet padlótól a mennyezetig érő ablakok vettek körül, ahonnan kilátás nyílt a metropoliszra.

Julian az asztalfőn állt, és egy diavetítést mutatott be. Makulátlanul festett egy méretre szabott sötétkék öltönyben, egyáltalán nem zavarta az előző éjszaka erőszakossága. Savannah hűségesen ült tőle jobbra, egy elegáns designer ruhában, amelyet a saját hitelkártya-kivonataimból ismertem fel, és dühösen jegyzetelt egy iPaden.

Velük szemben ült a Crestview Capital három kőarcú vezetője. Apám a túlsó végén ült, teljesen közömbösen.

A szoba halotti csendbe burkolózott abban a pillanatban, hogy beléptem.

Julian karizmatikus mosolya egy pillanatra elhalványult, tekintete a homlokomon lévő friss fehér kötésre tévedt, de gyorsan magához tért, és lesimította a nyakkendőjét.

– Á, Victoria, drágám – jelentette be Julian leereszkedő aggodalommal teli hangon. A Crestview vezetőihez fordult. – Uraim, a feleségem, Victoria Sterling. Tegnap kisebb lökhárítótörést szenvedett, és enyhe agyrázkódást is szenvedett. Azt mondtam neki, hogy pihenjen otthon, de rendkívül elkötelezett a Vanguard sikere iránt.

– Egy kisebb koccanás – ismételtem. Nem ültem le a mellette lévő üres székre. Lassan körbejártam a szobát, sarkaim hangosan kopogtak a keményfa padlón.

Közvetlenül apám mellé foglaltam helyet – a megfelelőségi és auditálási vezetőnek fenntartott helyet.

Julian szeme megrándult. „Victoria, drágám, ez az apád vezetői oldala. A részvényesi helyek itt vannak.”

„Teljesen jól vagyok ott, ahol vagyok, Julian” – mondtam. Egyenesen a Crestview vezető befektetőjére néztem. „Uraim, elnézést kérek, hogy félbeszakítottam a férjem előadását. A Vanguard Consulting elsődleges pénzügyi kezeseként azonban van néhány kiegészítés ehhez a prezentációhoz, amelyeket át kell tekinteni, mielőtt bármilyen külső tőkét bevonnánk.”

Julian erőltetett, ideges nevetést hallatott. „Victoria, ez nagyon szokatlan. Később átnézhetjük a belső nyilvántartásokat…”

– Elias – mondtam, teljesen félbeszakítva a mondatot. – Kérlek, írd felül a projektort.

Julian mögötti képernyő vibrált. Elegáns, vállalati PowerPoint-prezentációja eltűnt.

A helyén egy hatalmas, nagy felbontású bankszámlakivonat jelent meg, amelyre az Apex Solutions logója volt rápecsételve.

„Mi ez?” – kérdezte az egyik Crestview-i befektető a homlokát ráncolva.

Julian arca teljesen megmerevedett. Kifutott a vér az arcából. „Victoria, kapcsold ki. Most azonnal. A fejsérülésed miatt pszichológiai epizódot élsz át.”

„Ez” – mondtam, és a hangom tisztán hallatszott a hatalmas teremben – „az Apex Solutions nevű cég elsődleges szállítói számlája. Az elmúlt nyolc hónapban a Vanguard Consulting két és négymillió dollárt számlázott ki a Sterling Logisticsnak „szaktanácsadási díjak” címén. Ezeket a díjakat azonnal jóváírtuk erre az Apex számlára.”

Megnyomtam egy gombot az előttem lévő konzolon. A dia megváltozott.

Egymás melletti összehasonlítás volt. Bal oldalon a Vanguard költségelszámolása egy 15 000 dolláros aspeni „csapatépítő elvonulás” költségeit tüntette fel. Jobb oldalon az Apex számláról származó tényleges bevételek: két első osztályú repülőjegy Párizsba, egy lakosztály a Ritzben és egy 4000 dolláros díj egy Cartier butikban.