1. RÉSZ

„Anyám velünk fog lakni, és neked kell majd gondoskodnod róla. Nem engedhetek meg magamnak egy ápolónőt, ráadásul te vagy a feleségem.”

Mariana, miközben a telefont még mindig a füléhez szorította, Rodrigóra meredt.

Azon a reggelen felhívta egy querétarói kórházból. Édesanyja, Doña Teresa, szélütést kapott. Rodrigo szerint a testének jobb oldala lebénult, alig tudott beszélni, és folyamatos ellátásra szorul.

– Meddig? – kérdezte Marianna.

– Amíg fel nem épül. Néhány hét, talán hónap.

Mariana a juriquillai lakásának második hálószobájára pillantott. Majdnem egy éve azt a helyet képzelte el egy kiságyjal, egy fehér szekrényel és játékokkal. Rodrigóval már egy ideje szerettek volna gyereket.

Még aznap délután egy furgon állt meg az épület előtt.

Rodrigo szállt ki először. Aztán megjelent egy kerekesszék.

Doña Teresa görnyedten ült, a feje kissé oldalra billent, az arca kifejezéstelen volt. Mariana mellkasába csomót érzett.

Attól a naptól kezdve az élete megszűnt az övé lenni.

Fél hatkor kelt, hogy reggelit készítsen, elhelyezze Teresát, beadja neki a gyógyszereit, és kicserélje a pelenkáját, mielőtt elindulna dolgozni. Délben, amint tudott, visszajött, hogy megnézze, minden rendben van-e. Este elkészítette a vacsorát, megfürdette, megfordította az ágyban, hogy elkerülje a felfekvéseket, és újra átöltöztette.

Teresa alig mozdította a szemét.

Rodrigo viszont szinte ugyanúgy élt tovább, mint korábban.

– Kimerültem – mondta, miközben hazaért a munkából, és a kanapéra vetette magát. – Ma olyan nagy volt a forgalom.

Mariana sötét karikák voltak a szeme alatt, keze irritálta a szappant és a fertőtlenítőt.

–Anyukád már egy órája panaszkodik. Tudnál segíteni, hogy megváltoztassam?

– Jobban csinálod.

És ismét a mobiltelefonjára nézett.

Éjszaka rosszabb volt.

Teresa nyögött ki a hálószobából.

Mariana félelmében szaladgált, azt hitte, fuldoklik. Megigazítottam a párnáját, ellenőriztem a pelenkáját, és vizet kínáltam neki.

Rodrigo fel sem ébredt.

Hat hét után Mariana majdnem hat kilót fogyott.

Egy kollégája az irodából megkérdezte tőle, hogy beteg-e.

– Csak fáradt vagyok.

Nem akart panaszkodni. Folyton azt hajtogatta magának, hogy Teresa beteg asszony, és embertelenség lenne valakit ilyen állapotban elhagyni.

Egészen addig a reggelig.

Mariana már elindult a szupermarket felé, amikor eszébe jutott, hogy az asztalon hagyta a táskáját.

Visszatérés.

Hangtalanul nyitotta ki az ajtót.

Aztán hallott valamit Teresa hálószobájából.

Nem nyögések voltak.

Lépések voltak.

Mariana lassan végigsétált a folyosón, és benézett a félig nyitott ajtón.

A szív megállni látszott.

Doña Teresa az ágy szélén ült.

Tökéletesen egyenes.

Mindkét lábával a padlón állt, és mindkét kezében egy mobiltelefont tartott. Gyorsan végighúzta az ujját a képernyőn.

Mariana nem vett levegőt.

Terézia felnézett.

Találkozott a tekintetük.

Egy pillanatra a nő arcán valami olyasmi látszott, amit Mariana a feltételezett szélütés óta soha nem látott:

pánik.

Teresa azonnal lehuppant az ágyra, elrejtette a telefont a takaró alá, és jobb karját visszahelyezte abba a merev pozícióba, amelyet Mariana olyan jól ismert.

– Teresa asszony?

Semmi.

– Hallasz engem?

A nő alig pislogott.

Marianna az ágyhoz lépett.

Elővette a mobiltelefonját a takaró alól.

A képernyő még mindig be volt kapcsolva.

Nyílt beszélgetés alakult ki a WhatsApp-on.

Marianát hideg futotta végig.

Lehet, hogy csak átmeneti felépülésről van szó, próbálta meggyőzni magát. Talán néhány beteg fokozatosan visszanyeri a mozgásképességét.

De aztán eszébe jutottak a sütik, amiket egyik reggel az ágy alatt talált.

Emlékezett egy takaróra, ami másképp nézett ki összehajtogatva.

Emlékezett rá, hogy többször is hiányzott a csokoládé a hűtőszekrényből.

És emlékezett Teresa tekintetére.

Nem egy zavart ember tekintete volt.

Olyan valaki tekintete volt, akit lelepleztek.

Azon a délutánon Mariana olyasmit tett, amiről soha nem gondolta volna, hogy a saját házában megteszi.

Vett három kis mozgásérzékelős kamerát.

Két nappal később diszkréten elhelyezte őket: egyet Teresa hálószobája elé, egy másikat a folyosóra, egyet pedig a konyhába.

Súlyos gyomrában ment dolgozni.

Fél tízkor kapott egy értesítést.

Mozgás észlelve.

Mariana kinyitotta a jelentkezési lapot az asztala alatt.

Az ágy üres volt.

Néhány másodperc múlva megjelent Teresa.

Gyaloglás.

Kerekesszék nélkül.

Nehézség nélkül.

Még sántítás nélkül.

A nő nyugodtan belépett a hálószobába, elvette a mobiltelefonját, megnézte magát a tükörben, majd ismét elment.

Mariana jéghideg kézzel meredt a képernyőre.

Miután majdnem két hónapig fürdette, kanállal etette, és minden éjjel felébredt, hogy figyeljen a műnyögéseire, végre felfedezte, hogy anyósa tökéletesen tud járni.

De a legrosszabbat akkor még nem tudtam.

Mert az a hazugság nem Teresával kezdődött.

És az igazi ok, amiért színlelte, sokkal kegyetlenebb volt, mint amit Mariana valaha is el tudott volna képzelni.

2. RÉSZ

A következő három napban Mariana egy szót sem szólt.

Mosolygott.

Reggelit készített.

Terézt változtattam meg.

Odaadtam neki a gyógyszerét.

Aztán úgy ment dolgozni, mintha mi sem történt volna.

Mindeközben a kamerák folyamatosan rögzítettek.

A csoda abban a pillanatban megtörténik, amint becsukódik a lakás ajtaja.

Terézia felkelt.

Bementem a konyhába.

Tojást készített chilivel és tortillával, kávét szolgált fel, bekapcsolta a tévét, és kényelmesen elhelyezkedett a kanapén.

Egyik reggel Mariana látta, hogy a tükör előtt tornázik.

Egy másik délután talált egy videót, amelyen az anyósa táncolt, miközben zenét hallgatott.

De a felvétel, ami mindent megváltoztatott, pénteken történt.

Teresa a konyhában telefonált.