Hat hónapig ápoltam a „lebénult” anyósomat: kanállal etettem, pelenkáztam, és alig aludtam, miközben a férjem csak annyit hajtogatott: „Te sokkal jobban értesz ehhez.” Egy nap gyanút fogtam, és beszereltem három kamerát. Láttam, ahogy az anyósom sétálgat és főz, mintha mi sem történt volna… de a negyedik, a hálószobámba rejtett kamera mutatta meg igazán, miért is akartak engem ennyire kimeríteni.

– Igen, még itt vagyok – mondta nevetve –. Mariana mindent csinál. Még fürdet is ő.

A vonal túlsó végén lévő személy válaszolt valamire.

Terézia hangosan felnevetett.

–Szegény, gyakorlatilag szellem. De Rodrigo szerint még egy kicsit ki kellene bírnia. Szerinte addig kell fárasztanunk, amíg egyedül akar majd elmenni.

Mariana leállította a videót.

Rodrigo.

Újra hallotta.

Talán Terézia valami másról beszélt.

Talán félreértettem.

Aztán folytatta.

– A fiam azt mondja, hogy ha már nem bírja tovább, könnyebb lesz rávenni, hogy adja el a lakást. Akkor majd ő intézi a többit.

Mariana úgy érezte, nem kap levegőt.

A lakást nagyrészt a megtakarításaiból vette, még a házassága előtt. Hónapokkal később, szerelmesen és meggyőződve arról, hogy örökre családot alkotnak, Rodrigót is társtulajdonosként tüntette fel.

Gyakorlatilag semmilyen pénzt nem adott hozzá.

Soha nem gondolta volna, hogy ebből probléma lehet.

Azon az estén vacsora közben a férjét nézte.

„Milyen napod volt?” – kérdezte.

-Normál.

– Fáradtnak tűnsz.

Marianna majdnem felnevetett.

-Egy kicsit.

Rodrigo úgy folytatta az evést, mintha mi sem történt volna.

Mariana most először tűnődött el azon, hogy vajon hányszor hazudott már neki az a férfi, miközben egyenesen a szemébe nézett.

Még mindig hiányzott belőle egy darab.

Rodrigo nemrég említette, hogy csütörtökönként az irodán kívül tartanak megbeszéléseket. Mariana emlékezett rá, hogy Teresa párszor megérezte egy női parfüm illatát, ami egyiküké sem volt.

Másnap egy negyedik kamerát szerelt fel a hálószobájában.

Egy képkeret mögé rejtette, amiben az esküvőjéről készült fénykép is volt.

Négy nap telt el anélkül, hogy bármi különös történt volna.

Csütörtökig.

Negyednegyed tizenkettőkor Rodrigo belépett a lakásba.

Nem volt egyedül.

Egy fiatal nő volt vele.

Mariana homályosan felismerte. Fernandának hívták, és ugyanannál a cégnél dolgozott, mint ő.

Rodrigo becsukta az ajtót.

Fernanda megcsókolta.

És mindketten egyenesen a hálószobába mentek.

Marianának néhány másodpercre el kellett fordítania a tekintetét.

Nem sírt.

Amit érzett, az még rosszabb volt.

Üres.

Amikor újra körülnézett, abban az ágyban találta őket, ahol minden éjjel aludt.

„Mikor fogod ezt az egészet befejezni?” – kérdezte Fernanda.

– Már nem sokára lesz.

– Ezt már két hónapja mondtad.

Rodrigo felsóhajtott.

– Mariana teljesen összetört. Anyukám gondoskodott erről.

Fernanda felnevetett.

– Még mindig nem értem, hogyan egyezik bele, hogy gondoskodjon egy olyan nőről, aki már amúgy is jól van.

Rodrigo így válaszolt:

– Mert azt hiszi, hogy még mindig béna.

Mariana úgy érezte, valami végleg eltörik benne.

„Megtörtént a szélütés” – folytatta Rodrigo –, „de sokkal enyhébb volt, mint Mariana gondolja. Anyukám a rehabilitáció alatt szinte teljesen visszanyerte a mozgásképességét. Amikor láttam, hogy tud járni, gondoltam, kihasználom a helyzetet.”

-Szóval így?

„Mariana soha nem egyezett volna bele, hogy eladja ezt a lakást. De annyira fáradt, hogy már nem tud tisztán gondolkodni. Megmondom neki, hogy szükségünk van egy földszinti házra, hogy gondoskodhassunk az anyámról. Aztán mutatok neki néhány dokumentumot.”

Fernanda csatlakozott.

– Milyen dokumentumok?

Rodrigo elmosolyodott.

—Meghatalmazás, hogy lebonyolíthassam az értékesítési eljárásokat.

– És alá is fogja írni?

– Bízz bennem.

A kifejezés úgy érte Marianát, mint egy pofon az arcába.

Bízz bennem.

Pontosan ezért írta rá a nevét az okiratra.

Pontosan ezért nem ellenőrizte soha a papírokat, amiket alá kellett írnia.

Fernanda megkérdezte:

– És akkor?

Rodrigo megölelte.

–Akkor eladjuk, én behajtom, amit tudok, és lelépünk. Ha Mariana nehéz helyzetbe kerül, azt mondjuk, hogy elhagyott egy beteg asszonyt. Anyám lesz a tanúja.

Mariana lezárta a jelentkezést.

Nem kellett tovább hallgatnom.

Az összes videót három különböző helyre másolta.

Aztán kinyitotta a széfet, amelyben szerződéseket, számlakivonatokat és a lakásvásárlással kapcsolatos dokumentumokat tartotta.

Másnap reggel időpontot foglalt egy ügyvéddel.

Nem akartam sikítani.

Nem akartam összetörni egyetlen edényt sem.

Nem fogom figyelmeztetni őket, hogy mindent felfedeztem.

Rodrigo és Teresa addig akarták fárasztani, amíg hibát nem követ el.

Marianna úgy döntött, hogy pont az ellenkezőjét teszi.

Napokig ételt szolgált fel egy járóképes nőnek, és egy férfi mellett aludt, aki kirabolni akarta.

Amíg az ügyvédje letett elé egy mappát, és azt nem mondta:

– Már átnéztem a dokumentumokat és a videókat. Ne csinálj semmi meggondolatlan dolgot. Ha azt hiszik, hogy még mindig nem tudsz semmit, akkor nekünk van előnyünk.

Marianna felnézett.

— Mit csináljunk?

Az ügyvéd közelebb hozta a mappát.

„Először is megvédjük a pénzedet és a lakást. Aztán hagyjuk, hogy Rodrigo hirtelen felfedezze, hogy a nő, akit túl kimerültnek gondolt ahhoz, hogy megvédje magát, napok óta erre készült.”

És azon a szombaton, amikor Rodrigo bejelentette, hogy horgászni megy a barátaival, Mariana tudta, hogy elérkezett a pillanat.

3. RÉSZ

Rodrigo reggel nyolc harminckor indult el.

Mielőtt becsukta az ajtót, megcsókolta Marianát a homlokán.

– Ne várj rám vacsorával.

Vissza kellett fognia magát, hogy ne menjen el.

-Jó szórakozást!

Amikor meghallotta a lift zúgását, Mariana néhány másodpercig mozdulatlan maradt.

Aztán felhívta Lucía Hernándezt, az ügyvédet, akivel konzultált.

– Már elment.

– Pontosan azt tedd, amit megbeszéltünk – felelte Lucia. – És ne fenyegess senkit intim felvételek nyilvánosságra hozatalával. Tarts meg mindent bizonyítékként, és bízd rám a jogi részeket.

Marianna mély lélegzetet vett.