Karácsony óta nem evett meleg ételt, mígnem márciusban egy éhes özvegyasszony és a fia kopogtak az ajtaján.
Új-Mexikói Terület, 1888 tavasza.
A 6 férfi keresztbe tett karral sorakozott fel a pajta előtt, amikor Sebastian Navarro kijött a főépületből.
Egyikük sem tűnt hajlandónak megadni magát.
Tomás Villaseñor, a csoport legidősebb tagja, levette a kalapját, és mindenki nevében beszélt.
– Ma nem megyünk sehova, főnök.
Sebastian összevonta a szemöldökét.
– 80 szarvasmarhát kell megbélyegezni, mielőtt a patak kiárad.
– Tudjuk.
–Akkor nyeregbe pattanni.
Tamás tagadta.
– Amíg meleg étel nincs az asztalon.
A többiek mozdulatlanul maradtak.
Sebastian érezte, hogy a fájdalom visszatér a bal vállába.
Két téllel ezelőtt egy ló nekilökte egy sziklának. Azóta tudott dolgozni, de a fájdalom kísértette, és a türelme sokkal megfogyatkozott.
–Nincs pénzem szakácsot felvenni a májusi leárazásig.
– És karácsony óta szárított húson, kemény kekszen és olyan kávén élünk, ami olyan ízű, mint a piszkos víz – mondta Tomás. – Üres gyomorral nem lehet marhát kötéllel megterelni.
Sebastian keményen akart válaszolni.
De nem tudtam.
A szakácsa szenteste szívrohamban halt meg.
Azóta az El Encino tanya a tőle telhető legjobban fennmaradt.
Minden egyes dollárt elköteleztek.
Magok.
Állati takarmány.
Javítások.
Bérek.
Ha a szarvasmarhák eladása előtt költött pénzt, elveszíthette az apja által a semmiből épített ingatlant.
Az embereire nézett.
Vékonyak voltak.
Fáradt.
De még egyikük sem ment el.
– Adj nekem egy hetet.
Tamás felsóhajtott.
– Adunk neki egy hetet.
A férfiak elsétáltak.
Sebastian a pajta előtt állt, és azon tűnődött, hol a csudában találna egy szakácsot, aki hajlandó két hónapig fizetés nélkül dolgozni.
A válasz még aznap délután megérkezett.
Amikor kopogtak az ajtón, már sötétedett.
Sebastian nyitotta ki.
Előtte egy esőtől ázott nő állt.
28 vagy 29 éves lenne.
Sötét ruhája térdig érő sárfoltokkal volt tele, fekete haja pedig kibújt a fejkendőjéből.
Mellette egy körülbelül 8 éves gyerek ült.
A kisfiú remegett.
Összeszorított fogakkal próbálta leplezni.
– Jó estét – mondta a nő. – Isabel Cárdenas vagyok. Ő pedig a fiam, Emiliano.
Sebastian várt.
Mély lélegzetet vett.
– Állást keresek.
Sebastian a mögöttük elterülő üres útra nézett.
– Gyalog jöttek?
– San Jerónimóból.
Ez majdnem 30 kilométerre volt.
– Hol van a férjed?
Izabella tekintete megváltozott.
– Januárban halt meg.
Sebastian kissé lesütötte a tekintetét.
-Sajnálom.
-Én is.
Nem volt önsajnálat a hangjában.
Csak kimerültség.
–Tudok főzni, varrni, mosni, kisebb sebeket kezelni, csirkéket gondozni, teheneket fejni és zöldségeskertben dolgozni. Nincs szükségem nagy szobára. A fiammal alhatunk az istállóban.
Sebastian tagadta.
– Nem tudom kifizetni neki.
A fiú arca elkomorodott.
Izabella belenézett.
Beleszagolgatott a levegőbe.
Aztán körülnézett a csendes konyhában.
– Hányan esznek itt?
—6 gyalog és én.
– És mit esznek?
Sebastián nem válaszolt.
Isabel a munkások hálótermére szegezte tekintetét.
Nem szállt füst a kéményből.
Megértette.
A fiára nézett.
„Etesd meg Emilianót” – mondta –, „és én etetem az embereidet.”
Sebastian a gyerekre nézett.
Beesett volt az arca.
– Mikor ettél utoljára?
Emiliano lehajtotta a fejét.
Izabella válaszolt helyette.
—Tegnap reggel.
Sebastian teljesen kinyitotta az ajtót.
-Jöjjön be.
A kamra szánalmas látvány volt.
Volt benne fél zsák liszt, 3 fej hagyma, ráncos sárgarépa, bab, egy darab sózott szalonna és némi disznózsír.
Izabella most először mosolygott.
– Kevesebbel is főztem már.
Sebastian habozott.
-Igazán?
– A házasság 4 éve alatt.
Másfél óra múlva a szag betöltötte az egész birtokot.
A gyalogok egyenként jelentek meg.
„Ez chili con carne?” – kérdezte Tomás.
– Babbal – felelte Isabel –, és kenyérrel.
– Igazi kenyér?
Emiliano egy folyó.
– Anyukám tud csodákat tenni.
A férfiak leültek.
Az első pár percben senki sem szólt.
Túl gyorsan ettek ehhez.
Tomás elvette a második szelet kenyeret, rámeredt, és sírni kezdett.
Sebastian felvonta a szemöldökét.
– Tamás?
Az óriás megtörölte az arcát.
– Ne szólj semmit, főnök!
A többiek nevettek.
De senki sem gúnyolódott rajta.
– Anyám is ilyen kenyeret sütött – mormolta Tomás. – Hét éve nem jártam újra Chihuahuában. Elfelejtettem, hogy az ételnek olyan íze lehet, mint az otthoninak.
Izabella lesütötte a tekintetét.
Ezek a szavak jobban meghatották, mint amennyire mutatni akarta.
Sebastian az asztalra nézett.
Hónapok teltek el azóta, hogy utoljára hallottam nevetést abban a házban.
Azon az estén döntést hozott.
– Májusig maradhatsz.
Izabella felnézett.
– Nem kértem fizetést.
– De majd megkapja, ha eladja a jószágokat.
– Nem tudja, hogy addigra még itt leszek-e.
– Akkor addig tartozom neki, amíg meg nem találom.
Tanulmányozta.
– Túl bizalomgerjesztő egy idegennel szemben.
Sebastian az üres tányérokra nézett.
„Az embereim holnap visszatérnek dolgozni.” Ez már önmagában is kevésbé ismeretlenné teszi őt sok más embernél.
Isabel és Emiliano egy kis szobában laktak a konyha mellett.
Kevesebb mint 2 hét alatt megváltozott a ranch.
A férfiak visszamentek dolgozni.
Isabel rendet tett a kamrában.
Hagymát ültetett.
Sikerült rávennie két tyúkot, amelyekről senki sem tudta, hogy még léteznek, hogy elkezdjenek tojást rakni.
Még egy kenőcsöt is készített Sebastian vállára.
– Nincs erre szükségem.
– Sántikál a karján.
