– A karok nem sántítanak.

– Az övé tette.

Sebastian majdnem elmosolyodott.

– Mindig így beszélsz a főnököddel?

– Csak akkor, ha a főnök makacs.

A kenőcs tűzként égett.

– Ó, Istenem!

– Figyelmeztettem őt.

– Nem tette.

– Nagyon komolyan elgondolkodtam rajta.

5 nap után a fájdalom annyira enyhült, hogy Sebastian évek óta először tudott egy teljes éjszakát aludni.

Mindeközben Emiliano Tomás árnyékává vált.

– Megtanítanál zsinórt dobni?

– Majd ha idősebb leszel.

– 8 éves vagyok.

-Pontosan.

– Apám azt mondta, hogy 8 éves koromra meg tudom tanulni.

Tamás abbahagyta a mosolygást.

– Cowboy volt az apád?

– Árukiszállítással dolgoztam. De tudtam, hogyan kell biciklizni.

Sebastian kihallgatta a beszélgetést a karámból.

Délután rátalált a fiúra, aki egy kötelet dobált a kerítésnek.

– A baba rossz – mondta.

Emiliano, ugrok egyet.

– Kirúgsz engem?

– A kötél használatáért?

– Anya azt mondja, ne zavarjunk titeket.

Sebastian elvette a lasszót.

– Túl sokat aggódik az édesanyád.

– Ugyanezt mondja rólad is.

Sebastian hangosan felnevetett.

Egy órával később már tanítottam neki, hogyan kell helyesen dobni.

Izabella az ablakból figyelte őket.

Kénytelen volt elállni a lábától, amikor könnybe lábadt a szeme.

A férje, Mateo Cárdenas, három hónappal korábban halt meg lázban.

Legalábbis ezt mondták neki.

Áruval indult Santa Fébe, és betegen tért vissza.

Négy nappal később meghalt anélkül, hogy megmagyarázta volna, mi történt az út során.

Azóta Isabel eladta a lovat, a szekeret, szinte az összes bútort, végül pedig a kis házat is.

Semmije sem maradt, csak Emiliano.

És most kezdett félni attól, hogy megszokja El Encinót.

Mert elég volt egyszer elveszíteni az otthont.

A pletykák áprilisban kezdődtek.

Egy Doña Mercedes nevű szomszédasszony érkezett tojásokkal és nagyon kíváncsi mosollyal.

—Egy fiatal özvegy, aki hét férfi között él.

Izabella tovább gyúrta.

—6 munkás és a tulajdonos van.

– Ez nem javít a helyzeten.

– És milyen helyzetről lenne szó?

Mercedes elmosolyodott.

– Tudod, hogyan beszélnek az emberek.

Isabel otthagyta a tésztát.

– Az emberek nem etetik a fiamat.

Mercedes bosszúsan távozott.

Három nappal később Sebastian megtudta, hogy a faluban az emberek azt sugallják, hogy Isabel „keresztényietlen” módon fizeti a szállását.

Belépett a boltba, ahol több férfi beszélgetett.

– Hallottam, hogy van valami mondanivalójuk Isabel Cárdenas asszonyról.

Csend.

– Nos, akkor most mondd ki.

Senki sem szólt semmit.

Sebastian végigpásztázta tekintetével a helyet.

„Az a nő koldulás nélkül jött a farmomra. Hat férfit etetett, akiket én nem tudtam etetni, gondoskodott egy apátlan gyermekről, és keményebben dolgozik, mint bármelyikőtök. Akinek bármi baja van a becsületével, az szóljon nekem.”

Senki sem szólt semmit.

Miután visszatért a tanyára, Isabel már várta.

– Nem kellett védekeznem.

-Tudom.

– Akkor miért tette?

Sebastian leszállt a lováról.

– Mert akartam.

Ez a válasz szóhoz sem jutott.

Az igazi vihar azonban csak két héttel később érkezett.

Egy elegáns férfi jelent meg fekete lovon lovagolva.

Mauricio Ledesmaként mutatkozott be.

Amikor Isabel meglátta az ablakból, a kezében tartott tányér a földre esett.

Sebastian elment.

— Ismered őt?

Izabella sápadt volt.

– Ő volt Mateo társa.

Mauricio elmosolyodott.

– Cárdenas asszony. Végre megtaláltam önt.

Emiliano elfutott.

-Anya!

Izabella elrejtette maga mögé.

– Mit akarsz?

Mauricio elővett egy dokumentumot.

–A férje meghalt, 700 pesóval tartozott nekem.

Sebastian összevonta a szemöldökét.

Egy vagyon volt.

– Hazugságok – mondta Isabel.

– Megvan az aláírása.

– Mateónak soha nem volt ennyije.

– Pontosan ezért kérte.

Mauricio ismét Emilianóra fordította a tekintetét.

– Mivel nem tud fizetni, a szerződés értelmében nekem tulajdonítom a férje vagyonát.

– Nincsenek vagyontárgyaink.

– Van egy munkaképes korú fia.

Izabella megdermedt.

-Nem.

– Dolgozhatsz a hagyatékomon, amíg a tartozást ki nem fizetem.

Emiliano sírni kezdett.

Sebastian előrelépett.

– A gyerek nem mozdul.

Mauricio elmosolyodott.

– Ez nem a te dolgod.

– Az én telkemen van.

—A tartozást bíró igazolja.

Izabella elvette a papírt.

Az aláírás úgy nézett ki, mint Mateóé.

Remegett a keze.

– Vigyél engem.

Sebastian megfordult.

-Hogy?

– Dolgozom majd neked – mondta Isabel Mauriciónak. – De hagyd békén Emilianót.

Mauricio lassan elmosolyodott.

– Meg tudnánk oldani.

– Nem – mondta Sebastian.

A hangja megváltozott.

Már nem volt erős.

Veszélyes volt.

– Senki sem adja meg magát senkinek a tanyámon.

Mauricio elmentette a dokumentumot.

– Akkor te fizetsz.

-Mennyi?

—700 peso.

Izabella megragadta Sebastian karját.

-Nem.

-Meddig?

— 10 nap.

– Meg fogják kapni őket.

Mauricio nevetett.

– Van 700 pesód?

Sebastian nem válaszolt.

Mert nekem nem voltak.

Miután a férfi elment, Isabel dühös lett.

– Mit csináltál az előbb?

—Vásároljon 10 napot.

– El fogja veszíteni a tanyát!

– Találok rá megoldást.

—Május előtt nem adhatsz el szarvasmarhát!

– Eladom, amire szükségem van.

-Nem!

Sírni kezdett.

– Nem fogom hagyni, hogy egy másik férfi tönkretegye az életét miattam.

Sebastian ránézett.

-Más?

Izabella mozdulatlan maradt.

Azon az estén igazat mondott.

Két nappal azelőtt, hogy megbetegedett, Mateo rémülten tért vissza.

Szakadt inget viselt, és többször is megkérdezte, hogy kereste-e valaki.

Mielőtt meghalt, mondott egy mondatot.