„Kérlek, vedd meg a lovamat, hogy legyen pénzem eltartani a lányomat” – könyörgött… Én pedig azt válaszoltam: „Isten küldött engem, hogy megmentsem.”

Durango, 1894.

Inés Montoya hétéves lánya, egy kötélen tartott gesztenyebarna ló és annyi büszkeség kíséretében lépett be a Barragán Transport pályaudvarra, hogy a következő szavai fájtak.

– Vedd meg tőlem a lovat 2 pesóért.

Aurelio Barragán abbahagyta egy szekér rakodásának felügyeletét.

Körülötte munkások liszteshordókat görgettek, a lószerszámok láncai csilingeltek, és egy kalapács egy vaspántot ütött a műhelyben. Aurelio körülbelül 40 éves, széles vállú, napbarnított férfi volt, akinek az egyik ujja zsíros volt.

Nem tűnt gazdagnak. Kimerültnek látszott.

Inésre nézett, majd a szoknyáját tartó lányra, végül pedig a lóra.

– Az az állat legalább 40 pesót ér.

-Tudom.

– Akkor miért kérsz 2-t?

Inés megfeszítette a kötelet.

– Mert ma babot kell vennünk.

Marisol lesütötte a tekintetét.

Inést jobban megbántotta ez a gesztus, mint az, hogy a lovat értékének huszadrészéért ajánlotta fel.

Majdnem 8 kilométert gyalogolt Tierra Rojába, mert úgy érezte, árulás lenne Lucero meglovaglása, ha el akarja adni. Érkezése előtt két istállót is meglátogatott.

Egy férfi 8 pesót ajánlott fel, mert szerinte az éhség butává teszi az özvegyet. Egy másik arra kérte, hogy a lány nélkül menjen vissza.

Inés inkább továbbment.

– Nem veszem meg a lovát két pesóért – mondta Aurelio.

Megfordult.

-Várjon.

–Általában, ha egy férfi nemet mond, az azt jelenti, hogy el kell mennem.

„Ez nem jelenti azt, hogy kirúgom. Azt, hogy nem fogok elvenni egy 40 pesós lovat egy kétségbeesett nőtől.”

Inés megfordult.

– Nem vagyok kétségbeesett.

Aurelio Marisol kopott csizmáira nézett, de volt annyi esze, hogy ne ellentmondjon neki.

– Van étel a konyhában.

– Nem azért jöttem, hogy alamizsnát kérjek.

– Nem azt mondtam, hogy jótékonyságról van szó.

– Éppen meg akartam tenni.

Aurelio levette a kalapját.

– Tulajdonképpen azt akartam mondani, hogy talán Isten küldte ide, hogy megmentse egy problémától.

Inés hidegen nézett rá.

Az egyik munkás úgy tett, mintha nagyon érdekelné a kötél feltekerése.

„Látod azt a kocsit?” – kérdezte a nő.

Aurelio az öt felsorakozott szekér közül az elsőre nézett.

—Mi baj van vele?

—A bal hátsó kerék sérült.

Don Benigno, a műhelyvezető, összevonta a szemöldökét.

– Tegnap ellenőriztem.

– Szóval tegnap nem hallott jól.

Inés leguggolt a kormánykerék mellé. Elővett egy darab kék krétát, és megjelölte vele a fa felnit.

-Hallgat.

Erősen megtolta a kocsi dobozát.

Egy halk kopogás hallatszott.

Újra meglökte.

A hang megismétlődött.

„A kerékagy vetemedik. A vasgyűrű sincs egyenetlenül felhelyezve. Pakold meg, és vidd fel a Sas-dombra. Ha szerencséd van, a kerék eltörik útközben. Ha nincs szerencséd, a szekér a szakadékban fog kikötni.”

Don Benigno közeledett.

– Ellenőriztem, főnök.

– Hiszek neki – felelte Aurelio. – De hallott valamit, amit mi nem.

Inés meglepődött. A legtöbb férfi egy szekér előtt védte volna meg a büszkeségét.

Aurelio megvizsgálta a kezeit. Apró hegek, bőrkeményedések és az egyik körme alatt zsír volt.

– Tudod, hogyan kell gumiabroncsokat javítani?

– A férjem szokta őket csinálni.

– Nem kérdeztem tőle a férje felől.

Inés eltette a krétát.

– Igen. Az apám 16 éves koromtól tanított.

Aurelio két érmét vett elő.

– Mondd meg, hogyan javítsam meg.

-Nem.

– Két pesót kértél.

– A ló miatt. Mivel nem tervezed megvenni, tartsd meg a pénzed.

Marisol mögé lépett. Inés rájött, hogy a lánya túl éhes ahhoz, hogy kibírjon még egy sétát.

Aurelio is észrevette.

– Mi tenné ezt az üzletet igazságossá?

Inés körülnézett a műhelyben. Fa rádiók, kalapácsok, ékek, vasszalagok és három, szerszámokkal megrakott munkapad volt ott.

–Etesd meg a lányomat. Én megjavítom a kereket. Fizess nekem 2 pesót, ha bírja.

-Elfogadott.

– Lucero még mindig az enyém.

– Nem akarom a lovát.

– Nagyon gyorsan mondta.

– Már abból is tudom, hogy egy üzleti megállapodás rossz, ha meghallom.

Doña Remedios hozott Marisolnak egy tányér babot, tortillát és húst.

– Egyetlen tányér – figyelmeztette Inés.

Az ősz hajú szakács a lányra nézett, majd az anyjára.

—Egy tányér.

A következő órában Inés megfeledkezett a saját éhségéről.

Don Benigno segítségével leszerelte a kereket. A páratartalom megduzzadta az agy egy részét, és elmozdította a felnit. Inés levágta a fát, visszahelyezett két éket, és addig melegítette a felnit, amíg újra illeszkedni nem kezdett.

Aurelio nem próbálta meg kijavítani. Csak kérdéseket tett fel.

– Miért nem cserélik ki az egész kockát?

– Mert elveszítenék egy napot.

– Honnan tudod, hogy nem veszíthetem el?

Inés a teraszra mutatott.

– Dél előtt 5 szekere van félig megrakva, az emberei pedig úgy sétálnak, mintha valaki percenként számolná.

Teljes súllyal tesztelték a kereket. A kopogás megszűnt.

Inés kinyújtotta a kezét.

Aurelio a tenyerébe tette a két pesót.

— Tisztességes bánásmód.

-Igazságos.

A többi kocsira nézett.

—Fizetés fejében átnéznéd a másik 4-et?

-Mennyi?

— napi 2 peso.

—3.

—2,50, élelem Marisolnak, takarmány Luceronak és egy ajtós szoba.

Egy kicsi, elhagyatott irodára mutatott a műhely mellett.

— Hány nap?

—4. Talán 5.