„Kérem, vegye meg a lovamat, hogy enni adhassak a lányomnak!” – könyörgött az asszony… Én pedig így feleltem: „Isten küldött engem, hogy megmentsem önöket.”

„Azt hittem, az a nő segítséget kér tőlem. Valójában azért jött, hogy megmutassa, minden, amit felépítettem, darabokra fog omlani.”

Inés mindig kijavította:

– Senki sem mentett meg senkit. Tisztelte a munkámat. Hallottam a kerekeit. Ezután mindketten úgy döntöttünk, hogy ugyanazzal a szekérrel megyünk tovább.

A műhely falára pedig egy mondatot írtak, amelyet Marisol soha nem felejtett el:

„Az ember értéke nem változik attól, hogy mások már nem ismerik el. Csak arra vár, hogy valaki megtanulja látni.”