– Edd meg mindet – mondta Inés.

-Igazán?

-Igazán.

Marisol anélkül evett, hogy bármit is félretett volna másnapra.

Aurelio a tábortűzből látta. Megértette, hogy a kislány számára a biztonságérzet nem azt jelenti, hogy van ágya. Azt jelenti, hogy hiszi, holnap is lesz étel.

A következő délben elérték a Sas-lejtőt. Az ösvény felkapaszkodott a hegyoldalba. Jobbra egy fenyőfákkal borított szakadék nyílt.

Félúton felfelé az emelkedőn Inés egy csattanást hallott.

Nem nyikorgás volt, hanem száraz, ismétlődő hang.

—¡Lépj félre!

Az utolsó keréken repedés keletkezett a megerősítés mellett.

„Foglalhatjuk?” – kérdezte Aurelio.

– Ezzel a súllyal nem.

– Mennyi időbe telne az újjáépítése?

– Fél nap egy műhelyben. Nálunk nincs ilyen.

Egy sofőr azt javasolta, hogy menjünk vissza.

– Nem – felelte Inés. – A királyi családnak ma szüksége van a gyógyszerekre. Az első három szekérnek tovább kell mennie.

– És ez itt?

– Könnyítjük, ideiglenes javítást végzünk, a többit pedig később elvégezzük.

– Ki marad?

—Te és Én.

Aurelio megrázta a fejét.

– Marisol Fermín feleségével fog menni.

Inés leguggolt a lánya elé.

– Visszajövök érted.

– Megígéred?

-Megígérem.

A lány megölelte Lucerót, megcsókolta az anyját, majd felszállt az első kocsira. Visszanézett, amíg el nem tűnt egy kanyarban.

A csend, amit maga után hagyott, nagyobb volt, mint a hegy.

Inés leszerelte a kereket. A repedés rosszabb volt a vártnál.

Aztán talált valamit, amitől lefagyott.

– Aurelio, nézd ezt!

A szalag alatt két párhuzamos vágás volt fűrészelve. Valaki szándékosan meggyengítette az agyat, és zsírral kente be a nyomokat.

„Ez nem az úton történt” – mondta. „Azt akarták, hogy a lejtőn romoljon el.”

Aurelio visszaemlékezett, hogy az Evaristo által felbérelt férfiak egyikét az előző héten látták a műhely környékén.

A versenytársak nemcsak munkásokat raboltak el. Megpróbálták tönkretenni a szállítmányt, sőt talán meg is ölték őket.

– Amikor visszaérünk, jelentem Evaristót.

– Először is túl kell élnünk, hogy visszatérhessünk.

Inés kivágta a sérült fát, egy darab tölgyfát helyezett a helyére, és egy vaspánttal vette körül a kockát.

– Csak kisebb terhelést bír ki.

A legnehezebb dobozokat az út szélén hagyták, és megjelölték a helyet.

A kapaszkodás lassan indult meg. Inés a kerék mellett sétált, és hallgatta a fa minden egyes nyikorgását.

A csúcs közelében egy szikla leomlott. A szekér a szakadék felé billent.

Aurelio meghúzta a gyeplőt. A lovak megcsúsztak.

Inés éket tett a kerék alá, miközben csizmája a laza földbe süllyedt.

-Jelenleg!

Aurelio előremozdította a csapatot. A kerék átsuhant a kövön, majd visszatért az ösvényre.

A két férfi néhány másodpercig lélegzetvétel nélkül maradt.

„Megsérült?” – kérdezte.

– Még nem. Menjünk tovább, mielőtt a hegy meggondolja magát.

Sötétedés után érkeztek Real de la Platába.

Marisol az anyja felé rohant.

A kereskedő ellenőrizte a rakományt.

– Nincs elég doboz.

– A hegyekben vannak – felelte Aurelio. – Visszahozzuk őket a határidő előtt.

Három órát aludtak. Hajnalban üres szekérrel tértek vissza, összeszedték a dobozokat, és délben befejezték a szállítást.

A kereskedő aláírta a nyugtát.

—A Transportes Barragán eleget tett.

A kifizetésen felül Aurelio 3 új álláspályázatot kapott.

Evaristo várta őket, amikor visszatértek Tierra Rojába.

„Szerencséjük volt” – mondta.

Inés leszállt a kocsiról és megmutatta a vágott kockát.

–Megtaláltam a fűrésznyomokat.

Evaristo elsápadt.

Don Benigno, aki a szabotázsról nem tudva mondott fel, mögötte jelent meg. A vágásokat látva kijelentette, hogy napokkal korábban meglepte Evaristo egyik munkását a műhely közelében.

A tettes beismerő vallomást tett, cserébe enyhébb büntetést kapott.

Evaristót szabotázsért és gyilkossági kísérletért tartóztatták le. Cége elvesztette azokat a szerződéseket, amelyeket el akart lopni.

Három héttel később Aurelio egy dokumentumot tett Inés elé.

Nem házassági ajánlat volt.

Ez egy partnerségi megállapodás volt: a műhely fele, a rakományok és a karbantartás feletti közös hatáskör, valamint minden szállítmány egy bizonyos százaléka. A cég nevét Transportes Montoya y Barragánra változtatták.

– Miért ismerteted ezt, mielőtt rólunk beszélnél?

– Mert az üzlet akkor is az övé marad, ha soha nem akar hozzám feleségül menni, még akkor is, ha nem engedi, hogy udvaroljak neki, vagy még akkor is, ha úgy dönt, hogy kalapáccsal vág rám.

Marisol felemelte a fejét.

–Anya nem dobál kalapácsot.

– Általában nem – ismerte el Inés.

Aláírta a dokumentumot.

—Elfogadom.

Aurelio megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Ez volt az üzleti kérdésem.

-Tudom.

– Van egy másik is.

Aurelio levette a kalapját.

– Inés Montoya, megengednéd, hogy rendesen udvaroljak neked?

Marisolra nézett, akinek kék festék volt az orrán.

-Igen.

Tavasszal házasodtak össze, több hónapnyi randevúzás után. Lucero velük maradt, és soha többé nem adták el.

A fő kocsira Marisol felfestette a cég új nevét. Alatta egy kis kereket tett kék vonallal jelölve.

Inés bekeretezte a 2 pesót, amit Aurelio éppen a lóért akart fizetni.

Az évek során a Transportes Montoya y Barragán a régió legelismertebb vállalatává vált. Inés más özvegyeket is felvett és képzett, hogy senki ne veszítse el a szakmáját amiatt, hogy a vásárlók kevesebbet érnek a női kezek miatt.

Amikor valaki megkérdezte, hogy ki mentett meg kit, Aurelio a régi kék krétára mutatott.