1. RÉSZ
Azon az estén, amikor két félig átfagyott idős embert találtam a házam előtt, a lányom rám kiabált, hogy ne nyissam ki az ajtót, mert tolvajok lehetnek. Nyolc héttel később megérkezett egy férfi, aki eltökélt szándéka volt, hogy lebontja a tetőnket, mert segítettünk nekik.

Elena Salgado vagyok, harminchat éves, és három éve özvegy. Nyolcéves lányommal, Camilával éltem egy kis birtokon Creel külvárosában, Chihuahuában. Almát és csirkéket termesztettem, és a turistaszezonban két egyszerű faházat adtam bérbe.

A férjem, Mauricio, autóbalesetben halt meg. Rám hagyta a házat, négy hektár földet, egy régi teherautót, és száznyolcvanezer peso adósságot, amelyet a föld egy része biztosított.

Addig minden havi törlesztőrészletet ki tudtam fizetni.

Éppen

Azon a januári éjszakán hóvihar csapott le, lezárva az autópályát, és áram nélkül hagyva több hegyvidéki települést. Tizenegy óra körül Camila kinézett az ablakon.

– Anya, nagyon várom.

Két sziluettet láttam a kerítés mellett.

A férfi esett el először. A nő megpróbálta megtartani, és térdre rogyott a hóban.

Nincs időd pénzt keresni.

Felvettem a csizmámat, kötelet kötöttem a verandaoszlophoz, és kimentem. Camila követni akart.

– Maradj az ajtóban. Ha rád kiabálok, hívom a 911-et.

Majdnem tizenöt percbe telt, mire elvonszoltam őket a házhoz. Egy hetvenes éveikben járó házaspár voltak. A férfi neve Abel Mendoza volt, az övé pedig Sara.

Levettem róluk a vizes kabátokat, begyújtottam a fatüzelésű kályhát, és felhívtam a Polgári Védelmet. Az útviszonyok miatt azt mondták, hogy a mentő érkezése eltart egy ideig.

Sara annyira remegett, hogy alig tudott megszólalni.

—Nincs mit jelent, hija.

—Nem vagyok kobrando.

Másnap reggel egy mentős megvizsgálta őket. Nem volt szükségük kórházi ápolásra, de pihenésre, folyadékra és melegen tartásra igen.

Aztán rájöttem, hogy nincs hová menniük.

Zacatecasból jöttek, egyetlen fiukat, Daniel Mendozát keresték, akit huszonkét éve nem láttak.

– Nincs meg a telefonszáma?

Ábel lesütötte a tekintetét.

—Nem

Sara elmagyarázta, hogy Daniel egy veszekedés után hagyta el az apját. Egy ideig két levelet küldött Chihuahuából. Utána semmi.

– Tudni akarjuk, hogy él-e – mondta. – Ennyi az egész.

Több holmit is hoztak magukkal az útra, de egy állítólagos ügynökség megbízta őket, hogy vigyék el őket Cuauhtémocba, majd egy benzinkútnál hagyták őket, amikor kitört a vihar.

Valami nem stimmelt.

– Huszonkét év alatt egyszer sem próbáltad megtalálni őt online?

Sara szomorúan énekel.

– Az unokaöcsém, Vicente csinálta meg nekünk. Azt mondta, nem talált semmit.

Ez a név ragadt meg az emlékezetemben.

A vihar három napig tartott; utána nem akartam kidobni őket az utcára.

A napok hetekké váltak.

Ábel megjavított egy hónapok óta beragadt ajtót. Sára segített Camilának a házi feladatban, és megtanította almás pitét sütni. Vacsora közben ismét beszélgetés töltötte be a házat.

Mauricio halála óta először hagytam abba a csend hallgatását, mintha egy másik személy ülne az asztalnál.

Rogelio Barragán megjelenéséig.

Egy helyi pénzügyi cég képviselője volt, amely megvásárolta Mauricio adósságát.

Egyik reggel megérkezett egy új teherautóval, megnézte a házamat, az almásládákat, majd Ábelt, amint fát aprít.

– Azt mondták, hogy most már vendégeket is fogad.

– Rosszul mondták.

Rogelio elővett egy mappát.

– Két lejárt fizetése van.

Ürességet éreztem a gyomromban.

Én intéztem az átutalásokat.

Bementünk a konyhába. Megmutattam neki a netbankomból származó számlákat.

Megjelölt egyet, és elmosolyodott.

—Korábbi késedelmi kamatra vonatkoztak. A fennmaradó egyenleg továbbra is függőben van.

– Erről soha nem kaptam értesítést.

– Benne van a szerződésében.

Hagyott nekem egy levelet, amelyben fizetést követelt: harminc napot ötvenhétezer peso kifizetésére, vagy megindítják a megfelelő eljárást a garanciával kapcsolatban.

Nem aludtam aznap éjjel.

Másnap reggel egyenesen a fiókba mentem, elkértem a teljes előzményeket, és minden tranzakciót összehasonlítottam a nyugtáimmal.

Voltak olyan álláspontok, amiket nem értettem.

Nem akartam lemondani a földemről anélkül, hogy pontosan tudnám, miért fizetek.

Amikor visszaértem, Sara már várt rám egy csésze kávéval.

– Mehetünk – mondta. – Már így is túl sokat csináltál.

– Nem te okoztad ezt az adósságot.

Ábel összeszorította az állkapcsát.

– De mi két szájjal többen vagyunk.

– És két ember, akik majdnem meghaltak a házam előtt.

Ugyanazon a délutánon valami még furcsább dologgal találkoztam.

Camila éppen Sárának segített elrendezni a táskáját, amikor kiesett belőle egy régi fénykép.

A hátulján ez állt: „Daniel, Chihuahua, 2007”.

Utánanéztem a teljes névnek, amit Sara adott nekem.

Daniel Mendoza Villarreal.

Ami a képernyőn megjelent, arra késztetett, hogy leüljek.

Volt egy pontosan ilyen nevű szarvasmarha-tenyésztő, a régió egyik legfontosabb tanyájának tulajdonosa.

És egy mindössze négy hónappal korábban közzétett fényképen a férfinak ugyanolyan szürke szeme volt, mint Sarának.

Még nem mondtam semmit.

Először is biztosnak kellett lennem.

De másnap reggel, mielőtt egyetlen hívást is lebonyolíthatott volna, Camila kirohant az udvarról.

-Anya!

Kikukucskáltam.

Öt kisteherautó haladt lassan az olvadó hóval borított úton.

Az első megállt a bejáratunk előtt.

Egy magas, negyvenes éveiben járó férfi jött le egyedül.

A házra nézett.

Aztán meglátta Sárát mögöttem.

És teljesen mozdulatlan maradt.

2. RÉSZ
A férfi tett két lépést, de én az útját álltam.