Azok után, amit Sara és Abel mondott, nem fogok bizalmat adni idegeneknek csak azért, mert az egyikük úgy néz ki, mint egy internetes kép.
-Ki maga?
Nyelt egyet.
—Daniel Mendoza.
Sara felnyögött mögöttem.
Nem volt elég.
– Mondj valamit, amit csak ők tudnak.
A férfi meglepetten nézett rám.
Aztán ismét Ábelre fordította a tekintetét.
– Kilencéves koromban elrejtettem egy újszülött borjút az istállóban, mert apám el akarta adni. Anyukám három napra tortillát hozott nekem, hogy megetethessem anélkül, hogy megtudná.
Ábel befogta a száját.
Dániel folytatta.
– És amikor elmentem otthonról, apa rám ordított, hogy ha átlépem azt az ajtót, akkor ne menjek vissza.
A szeme megtelt könnyel.
– Huszonkét éve azt kívánom, bárcsak ne mondtam volna ki.
Ábel lement a tornác lépcsőjén.
– És én, huszonkét évesen, bárcsak ne kiabáltam volna rád.
Dániel megölelte.
Sara másodpercekkel később megérkezett hozzájuk.
Camila megfogta a kezem, miközben ők hárman sírtak a terasz közepén.
Én is sírtam.
De még mindig volt valami, amit nem értettem.
Miután beértek a házba, Daniel elmagyarázta, hogy már majdnem egy éve keresi őket.
– Egy éve? – kérdezte Sara. – Vicente azt mondta nekünk, hogy soha nem akartál tudni rólunk.
Dániel elővette a telefonját.
– Évekig írtam.
Levelek digitalizált fényképeit, postai utalványok elismervényeit és Zacatecasba küldött befizetéseket mutatott be.
Ábel elsápadt.
– Soha semmit sem kaptunk.
– Most már tudom.
Daniel elmondta, hogy miután elment, mezőgazdasági munkásként kezdte egy tanyán. Az évek során szarvasmarhákat, majd földet vásárolt, végül pedig megalapított egy hús- és almatermelő vállalatot.
Az első néhány évben pénzt küldött a családja otthonába.
A levelekre már nem érkezett válasz.
– Azt hittem, apa még mindig dühös.
Sára lassan megrázta a fejét.
– Vicente a postát vette át, amikor apádnak szürkehályogja lett.
Aztán eszembe jutott, mit mondott nekem a viharban.
Vicente.
Az unokaöcs, aki állítólag Danielt kereste az interneten.
Dániel folytatta.
Előző évben, miközben ügyvédet fogadott, hogy rendezzen néhány régi ingatlant, felfedezte, hogy a szülei házát egy ideje eladták.
A fájl tartalmazta Vicente Ramos elérhetőségét.
Az ügyvédje átutalásokat és nyugtákat talált, amelyek a Daniel által küldött pénz egy részéhez kapcsolódtak.
Nem volt mindenre egyértelmű bizonyíték, de elég volt a gyanú felkeltéséhez.
„Vicente megtartotta a pénzünket?” – kérdezte Abel.
Dániel összekulcsolta a kezeit.
– Még nem tudom. És nem fogom dokumentumok nélkül vádolni.
Tetszett ez.
Nem egy könnyen elkövethető gonosztevőt kerestem. Tényeket kerestem.
A következő napokban Daniel a közelben maradt. Ügyvédje, Fernanda Chávez, régi bankszámlakivonatok, a ház eladásával kapcsolatos dokumentumok és közjegyzői feljegyzések másolatait kérte.
Közben folytattam a saját problémámmal.
Elvittem a hitelkimutatásomat egy cuauhtémoci ügyvédhez, aki évekkel korábban Mauriciónak segített.
Marcela majdnem egy órán át nézegette a számláimat.
„Olyan költségeket számolnak fel itt, amiket igazolniuk kell” – mondta. „Ez nem jelenti automatikusan azt, hogy illegálisan járnak el, de mielőtt egy fillért is fizetnének, írásos részletezést fogunk kérni.”
Elküldtük a kérést.
Két nappal később Rogelio ismét megjelent.
Ezúttal Dániel segített Ábelnek a kerítés megépítésében.
Rogelio a kint parkoló teherautókra nézett.
– Látom, hogy a vendégeidnek vannak olyan barátai, akiknek van anyagi erőforrásaik.
– Az adósságom továbbra is az én dolgom.
Átadott nekem egy másik dokumentumot.
– Ma meg tudjuk oldani. Írjunk alá egy önkéntes átruházási szerződést az északi részről, és a kölcsönt rendezettnek tekintjük.
Olvastam az újságot.
A rész, amit akartam, sokkal többet ért, mint az adósságom.
-Nem.
A mosolya eltűnt.
— Gondold át alaposan.
– Már megtettem.
Lefényképeztem a dokumentumot, és elküldtem Marcelának, aki előtte volt.
Rogelio búcsú nélkül távozott.
Azon az estén Daniel a verandán talált rám.
– Apám mesélt nekem a kölcsönről.
– Nem kell fizetned érte.
– Ezt nem akartam neked felajánlani.
Ránéztem.
Alig mosolygott.
– Felajánlottam volna, hogy a cégem pénzügyi jogásza áttekinti a számokat a tiéddel együtt. Ennyi az egész.
Elfogadtam.
Három nappal később megvolt az eredmény.
A pénzügyi cég nem tudott megfelelően magyarázatot adni a behajtási költségekre vagy a kölcsön átruházása után felszámított további díjakra. Marcela hivatalos panaszt nyújtott be, és elérte, hogy a számadatok egyeztetéséig minden intézkedést függesszenek fel.
Most először vettem a levegőt.
De még aznap délután Fernanda sokkal rosszabb hírekkel érkezett Sárának és Ábelnek.
Három dokumentumot tett az asztalomra.
Régi házának eladásáról szóló dokumentum másolata.
Két befizetési bizonylat.
És egy Vicente által aláírt levél.
Sara alig olvasta el az első pár sort, mielőtt leült.
-Istenem.
Dániel elvette a lapot.
Vicente évekkel ezelőtt aláírt egy nyilatkozatot, amelyben megerősítette, hogy Abel és Sara önként hagyták el az otthont, és hogy nem tudja, hol találja meg őket.
Ábel ököllel az asztalra csapott.
– Vele laktunk, amikor ezt tette!
Fernanda még nem fejezte be.
– Van még valami.
Készített egy másik másolatot.
Ez volt a nyugta Daniel egyik első pénzátutalásáról.
A hátoldalon egy átvételt jelző aláírás jelent meg.
Az írott név „Abel Mendoza” volt.
Ábel néhány másodpercig nézte a dokumentumot.
Aztán felemelte a jobb kezét.
– Ezt sosem írtam alá.
Dániel rám nézett.
És megértettem, miért változott meg az arckifejezése.
Az aláírás nagyon hasonlított Ábel aláírására.
