Ábel felállt.

– Soha nem egyeztünk meg abban, hogy megtarthatod a házamat!

Dániel is felkelt.

Megfogtam a karját.

—Dániel.

Rám nézett.

Vett egy mély lélegzetet, és visszaült a helyére.

Pontosan ezt szerettük volna elkerülni.

Sara tette fel a legfontosabb kérdést.

– Vicente, amikor arra kértelek, hogy keresd meg a fiamat, tényleg kerested?

Most először nem válaszolt azonnal.

– Kerestem, amit csak tudtam.

– Azt mondtad, hogy nős, és nem akar tudni rólunk.

Dániel összevonta a szemöldökét.

– Soha nem voltam házas.

Csend telepedett a szobára.

Ez volt az a részlet, ami végül megdöntötte Vicente beszámolóját az eseményekről.

Nem félreértés volt.

Kitalált információkat birtokolt.

Sara elővett egy kis jegyzetfüzetet a táskájából.

– Azt is mondtad, hogy beszéltél egy titkárnővel a farmján.

Vicente lesütötte a tekintetét.

Dániel hangoskodás nélkül beszélt.

– A ranchunkon soha nem volt titkárnő. 2016-ig a hívások közvetlenül a mobiltelefonomra vagy a házitelefonra érkeztek.

Vicente ügyvédje szünetet kért.

Amikor visszatértek, már nem bizonygatták, hogy félreértés volt az egész.

Nem volt filmes vallomás.

Nem volt rá szükség.

Hetekig tárgyaltak.

A dokumentáció alapján azt lehetett állítani, hogy a Daniel által küldött források egy részét egyértelmű engedély nélkül használták fel, és hogy komoly vita alakult ki az ingatlan eladásából származó pénz kezelésével kapcsolatban.

Vicente beleegyezett, hogy jelentős összeget fizet vissza egy telek eladása és ütemezett fizetések révén. Átadta a még birtokában lévő aktákat, levelezést és bankszámlakivonatokat is.

Cserébe az ügyvédek hivatalos megállapodást kötöttek anélkül, hogy az egy végtelen, évekig elhúzódó háborúvá fajult volna.

Ábel nem volt megelégedve.

– Az utolsó fillért is meg kell fizetnem.

Sára megfogta a kezét.

–Vissz akarom szerezni a hátralévő éveimet, nem pedig a már elmúltak utáni hajszázásra pazarolni őket.

Dániel tiszteletben tartotta a döntését.

De apa és fia között párbeszéd folyt.

Egy reggel történt, visszafelé menet Chihuahuába.

Éppen kávét főztem, amikor meghallottam, hogy Ábel beszél az udvaron.

– Nem kérem, hogy felejtsd el, amit mondtam.

Dániel nem válaszolt.

– Büszke voltam – folytatta Abel. – A saját életedre vágytál, és én ezt árulásnak vettem. Amikor elmentél, reméltem, hogy visszajössz, hogy úgy tegyek, mintha te lennél a hibás.

Dániel a mező felé nézett.

– Én is büszke voltam. Három megválaszolatlan levél után abbahagytam a kérdést, hogy rendben vannak-e. Csak küldtem továbbra is pénzt, mert könnyebb volt, mint visszamenni.

— …

– El kellett volna mondanod.

-Igen.

Nem volt azonnali ölelés.

Ez nekem hitelesebbnek tűnt.

Jó pár perc telt el, mire Daniel a vállára tette a kezét.

Miközben ők huszonkét évet próbáltak újjáépíteni, nekem még mindig megvolt a saját harcom.

A pénzügyi cég végül válaszolt Marcela panaszára. Eltávolítottak számos indokolatlan díjat, és újraszámolták a kölcsönt.

Még mindig tartoztam pénzzel.

De nem ötvenhétezer lejárt pesó.

A naprakész információkhoz huszonhatezer-négyszáz szükséges összeg volt.

Úgy fizethetett érte, hogy előre eladta a termés egy részét.

Daniel megtudta, és ajánlatot tett nekem.

– Hadd fedjem le.

-Nem.

– Elena…

– Köszönöm, hogy a csapata segített a számlák áttekintésében. De ez a ház az enyém, és tudni akarom, hogy megengedhetem magamnak a fenntartását.

Mosolygott.

– Te vagy a legmakacsabb nő, akit ismerek.

– Az édesanyád itt lakik. Ennek fel kellett volna készítenie téged.

Végül egy másik megállapodásra jutottunk.

Dániel nem fizette ki az adósságomat.

Piaci áron és szerződés alapján megvásárolta a cége éttermei és üzletei számára a következő szezonra szánt teljes almatermést. A termés egy részére előleget adott nekem.

Azzal a pénzzel rendeztem a hátralékot, és a nyugtákat úgy őriztem, mintha aranyból lennének.

Rogelio még utoljára visszatért.

Ezúttal egy mappát készítettem elő.

– A kölcsön rendben van – mondtam neki. – Itt a számlaegyenleg, itt a befizetések, és itt a válasz a saját pénzügyi cégedtől.

Ellenőrizte a lepedőket.

– Látom, jó tanácsadóid vannak.

– Dokumentumokat kaptam.

Soha többé nem fenyegetett meg.

Amikor beköszöntött a tavasz, Daniel a szüleit a Cuauhtémoc melletti tanyájára akarta vinni lakni.

Sara igent mondott… négy napra.

Ötödszörre már vissza is értem.

– Olyan a házad, mint egy szálloda – panaszkodott. – Senki sem lép be a konyhába anélkül, hogy megkérdezné.

Ábel követte őt vissza.

– És Elena kerítése még mindig ferde.

Daniel úgy nézett rám, mintha az én hibám lenne.

– Azt hiszem, téged jobban kedvelnek.

– Nincs húsz alkalmazottam, aki figyelné őket.

– Hat van nekem.

– Számukra ez húsz.

A szülei végül megosztották az idejüket a kettőnk otthonában.

Dániel elkezdett vasárnaponként járni.

Aztán szerdánként is.

Aztán nevetséges kifogásokkal jelent meg.

Hogy beszélnie kellett Ábellel.

Hogy Sara otthagyott egy receptet.

Camila csikókat akart látni.

Egyik délután szerszámosládával érkezett.

„Mi tört el?” – kérdeztem.

– Még semmi.

– Akkor miért hoztad azt?

– Próbálok előre tervezni.

Nevettem.

Évek teltek el azóta, hogy utoljára hallottam magam így nevetni.

Nem azért szerettem bele, mert gazdag volt, vagy mert segített a problémáimon.

Beleszerettem látni, hogyan hallgatott a szüleire, még akkor is, ha azok fájdalmat okoztak neki.

Azt mondta, hogy belém szeretett azon a reggelen, amikor nem voltam hajlandó elengedni, amíg meg nem tudtam, hogy ki ő.