Túl sok.

3. RÉSZ
Attól a pillanattól kezdve minden megszűnt egyszerű családi konfliktusnak tűnni.

Fernanda elmagyarázta, hogy egy hasonló aláírás nem elég a hamisítás bizonyításához. Eredeti dokumentumokra, összehasonlításokra és az események egyértelmű sorrendjére van szükségük.

Daniel még aznap este Zacatecasba akart utazni, hogy szembeszálljon Vicentével.

Ábel is.

Én voltam az, aki nemet mondott.

–Ha dühösen mennek oda, akkor mindent tagadni fog.

Daniel fel-alá járkált a konyhámban.

– Az a férfi évekre elegendő pénzt tudott megtartani a szüleimtől.

– Pontosan ezért kell tudnod, mennyit, mikor és hogyan, mielőtt leülteted magad elé.

Sara rám nézett és bólintott.

– Elenának igaza van.

Dániel megállt.

Másnap reggel elkezdték rekonstruálni a történetet.

Sara egy régi dobozban tartotta azokat a dokumentumokat, amiket az út során magával vitt: orvosi receptek, lejárt személyi igazolványok, nyugták, fényképek és néhány papír a régi ingatlanból.

Köztük két levelet találunk Dánieltől.

Nem voltak nyitva.

Sara a megsárgult borítékokat bámulta.

– Soha ezelőtt nem láttam őket.

A postabélyeg 2008-as volt.

Mindkettőt hónapokkal később visszaküldték a feladónak, de Daniel azt állította, hogy soha nem kerültek vissza a birtokába.

Fernanda lefényképezte a borítékokat.

Ezután hitelesített másolatot szerzett arról az okiratról, amellyel Ábel és Sára házát eladták. A tranzakció nem mutatta ki, hogy Vicente lett volna a tulajdonos. Ő Ábel képviselőjeként jelent meg.

Ez volt a következő csapás.

Ábel megesküdött, hogy nem adott neki meghatalmazást az eladásra.

Azonban emlékezett rá, hogy évekkel ezelőtt több dokumentumot is aláírt.

„Amikor szemműtéten estem át” – mondta. „Vicente azt mondta, engedélyre van szüksége ahhoz, hogy papírmunkát végezzen a bankban és fizessen a szolgáltatásokért, miközben én nem tudok olvasni.”

Fernanda nem tett elhamarkodott vádakat.

Kérte a megfelelő közjegyzői okiratot.

Amikor megérkezett a másolat, megtaláltuk az első kézzelfogható bizonyítékot: Abel valóban aláírt egy meghatalmazást, de a szöveg sokkal bővebb volt, mint amire emlékeztem. Lehetővé tette a közigazgatási aktusok és bizonyos vagyonkezelési eljárások végrehajtását.

A vita már nem volt olyan egyszerű, mint hogy „mindent meghamisított”.

Az igazi kérdés az volt, hogy mit mondtak Abelnek az aláírás előtt, és hogyan használta Vicente ezeket a hatalmakat.

Dániel csalódott volt.

– Akkor azt mondhatod, hogy apám megengedte.

– Sok mindent mondhat – felelte Fernanda. – A dokumentumok majd mindent elmondanak.

Ellenőrizték a betéteket is.

Daniel már majdnem tizenöt éve rendszertelenül küldött pénzt. Némelyik átutalás kis összegű volt. Mások akkoriban meghaladták a húszezer pesót.

Már nem mindegyiküket lehetett a nyomára bukkanni.

De négy, igen.

Hármat Vicente-hez kapcsolódó azonosítók vagy feljegyzések alapján gyűjtöttek össze.

A negyediket úgy tűnt, Ábel nevében kapták, azzal a kétes aláírással.

Fernanda a benyújtott dokumentum banki másolatát is megszerezte, hogy átvehesse.

A hitelesítő oklevél Vicentéé volt.

Dániel hallgatott, amikor meglátta.

Sára sírni kezdett.

Nem a pénz miatt sírt.

– Egész idő alatt azt hittem, hogy a fiam elfeledkezett rólunk.

Dániel letérdelt mellé.

– És azt hittem, úgy döntöttél, hogy kitörölsz.

Ábel az ablak felé fordult.

A bűntudata más volt.

Tudta, hogy a fiával folytatott veszekedés teremtette meg azt a teret, amit Vicente kihasznált.

Azon az estén kimentem a verandára, és egyedül találtam.

– Ha nem mondtam volna ki ezeket a szavakat…

– Te voltál a felelős azért, hogy kimondtad őket – válaszoltam –. Nem azért, hogy mit tett valaki más utána.

Meglepetten nézett rám.

„Nem mentegetem fel, Don Abel. Daniel évekig abban a hitben élt, hogy nem akarod látni. Ezt vele kell rendezned. De az egyik dolog nem teszi igazságossá a másikat.”

Lassan bólintott.

Két héttel később Vicente beleegyezett, hogy találkozik velük Zacatecasban.

Azt terveztem, hogy Chihuahuában maradok, de Sara megkért, hogy menjek.

–Megtaláltál minket, amikor nem tudtuk, merre induljunk. Azt akarom, hogy itt legyél, amikor befejezzük ezt.

Camila a nővéremnél maradt.

Dániel, Ábel, Sára, Fernanda és én együtt utaztunk.

A találkozóra egy ügyvéd irodájában került sor, nem Vicente házában. Fernanda el akarta kerülni a kiabálást, a fenyegetéseket és a történtekről szóló ellentmondásos beszámolókat.

Vicente a saját ügyvédjével érkezett.

Egy ötvenes éveiben járó férfi volt, jól öltözött és látszólag nyugodt.

Amikor meglátta Sárát, kitárta a karját.

– Néni, hála Istennek, hogy jól vagy.

Nem mozdult.

– Ne ölelj meg.

Vicente leengedte a karját.

Daniel otthagyta a levelek másolatait az asztalon.

– Miért nem érkeztek meg soha?

– Nem én kezeltem az összes levelet.

Fernanda megmutatta a fizetési bizonylatokat.

– És ezek a fordulatok?

Vicente a papírokra pillantott.

–A szüleid pénzzel tartoztak. Én fizettem nekik dolgokat.

Ábel előrehajolt.

– Milyen dolgokat?

Vicente felsorolta az orvosi költségeket, az adókat, a javításokat és a régi adósságokat.

Néhányuk valóságos lehet.

Fernanda számlákat kért.

Vicente nem viselt semmit.

Az ügyvédje közbelépett.

– Nem azért vagyunk itt, hogy egy rögtönzött kihallgatásra válaszoljunk.

– Így van – mondta Fernanda. – Azért vagyunk itt, hogy megvizsgáljuk, van-e lehetőség megállapodásra, mielőtt más utakat keresnénk.

Aztán elhelyezte az értékesítési dokumentum másolatát.

– Az ingatlant akkoriban hétszáznegyvenezer pesóért adták el. Az iratok szerint az adósságok rendezése után több mint ötszázezer maradt. Tudnunk kell, hová tűnt ez a pénz.

Vicente arca megkeményedett.

– A nagybátyám évekig tartozott nekem gondoskodással.