2. RÉSZ
Gabriel egy útkanyarulatnál találta meg a szekeret Don Ramiro emberei között. Elena a jármű mellett állt, miközben két munkavezető próbálta lefogni.

–Engedjétek el!

Trueno a csoport elé lépett.

Don Ramiro fekete lovon lovagolt előre.

– Lépj félre, Montes. Ő a lányom.

– Nem a te tulajdonod.

– Nem tudod, kivel szórakozol.

– Pontosan tudom, hogy kivel.

Gábriel elővette a levelet.

– És most már tudok még valamit.

Don Ramiro abbahagyta a mosolygást.

Gabriel elmagyarázta, hogy a dokumentumot Ramiro nagyapja írta Gabriel nagyapjának. Évtizedekkel korábban a Montes család kölcsönadott pénzt a Valdivia családnak. Ideiglenes zálogként egy földterületet adtak oda, de azt soha nem adták vissza jogos tulajdonosainak.

– Nem veheted el tőlem La Peña Mudát – mondta Gabriel. – A családod az, amelyik még mindig adós nekem.

– Az a papír értéktelen.

– Akkor nem fog félni attól, hogy bíró előtt találkozzon vele.

Elena az apja arcára nézett, és megértett valamit: Don Ramiro nem volt felháborodva.

Féltem.

Előrelépett.

– Mit titkolsz még?

— Menj haza.

-Nem.

– Én vagyok az apád.

– Egy apa nem adja át a lányát egy olyan férfinak, aki bántotta.

Don Ramiro felemelte a kezét, készen arra, hogy megüsse, de Gabriel megragadta a csuklóját, mielőtt megérinthette volna.

A férfiak feszengtek.

– Próbáld meg újra – figyelmeztette Gabriel –, és elfelejtjük, hogy egyáltalán beszélgetünk.

Elena közbelépett, mielőtt bárki fegyvert rántott volna.

– Vasárnap, mise után. Az egész város előtt.

Don Ramiro összevonta a szemöldökét.

– Mit mondasz?

„Ha hazug vagyok, mondd el újra mindenki előtt.” És Gábriel meg fogja mutatni azt a levelet.

A büszkeség arra kényszerítette a földbirtokost, hogy elfogadja.

-Vasárnap.

Visszatérve La Peña Mudába, Gabriel és Elena lámpafénynél vizsgálták meg a dokumentumot.

A hátulján nemrég írt dátumok voltak. Elena felismert néhány összeget, mert látott már hasonló feljegyzéseket apja íróasztalán.

– Ezek a kifizetések Octaviótól származnak.

Gábriel közelebb hozta az újságot.

Több hónapon keresztül ismételt befizetések érkeztek, mindig néhány nappal azelőtt, hogy Don Ramiro nyomást gyakorolt ​​Elenára, hogy elfogadja az eljegyzést.

– Az apád pénzt kapott.

Elena megdermedt.

Addig azt akartam hinni, hogy Don Ramiro büszkeségből, félelemből vagy gyávaságból döntött úgy, hogy nem hisz neki.

Ez valami rosszabbra utalt.

– Elárult engem.

Gábriel megfogta a kezét.

– Még mindig nem tudunk mindent.

-De igen.

Elena sírni kezdett.

–Apám tudta, kicsoda Octavio.

Azon a reggelen valaki bedobott egy követ a ranch ablakán. Egy üzenet volt köré tekerve.

„ADD KI A LEVELT, VAGY LEÉG A RANCH.”

Gábriel megbénult.

A képzeletbeli füstszag visszarántotta a tűzhöz, ahol elvesztette Clarát.

Elena a kandalló előtt állva találta, amint zihálva vette a levegőt.

—Gábriel.

– Nem engedhetem meg, hogy újabb tűz keletkezzen.

— Nem fog megtörténni.

– Legutóbb én is azt hittem, hogy mindent kézben tudok tartani.

A nő fogta az arcát.

– Elindulunk.

Gábriel megcsinálta.

– Én nem vagyok Clara. És te sem vagy többé az a férfi. Ezúttal tudjuk, hogy fenyegetés leselkedik ránk, és együtt fogunk szembenézni vele.

Ezek a szavak visszarántották a jelenbe.

Éjszaka virrasztást szerveztek Don Melquiades és több hűséges munkás részvételével.

Órákkal később rajtakaptak egy idegent, aki egy üveg kerozinnal ácsorgott a pajta közelében. A férfinak dulakodás után sikerült elmenekülnie, de elejtett egy zsebkendőt, amelyre az OC monogram volt hímezve.

Octavio Cárdenas.

Gabriel azonnal a biztoshoz akart menni, de Elena ragaszkodott hozzá, hogy vasárnapig várjon.

– Az apám túl sok embert irányít.

– Lehet, hogy megpróbálnak bántani.

– Már megpróbálták elhallgattatni.

A mellkasához szorította a levelet.

– Nem akarok tovább bujkálni.

Vasárnap zsúfolásig megtelt a kis San Jerónimo templom. Senki sem akarta lemaradni a két család közötti összecsapásról.

A mise végén Mateo atya megengedte Gabrielnek, hogy beszéljen.

Don Ramiro az első sorban ült.

Octavio leült mellé.

Gábriel megmutatta a levelet.

Elmagyarázta a földek valódi történetét, majd bemutatta a legutóbbi kifizetéseket.

A morajlás felerősödött.

– Ez hamisítvány! – kiáltotta Don Ramiro.

Elena előrelépett.

– Akkor magyarázd el, miért fizetett neked Octavio minden alkalommal, amikor megpróbáltál rávenni, hogy férjhez menjek.

-Csendben maradj.

– Nem fogom még egyszer megtenni.

Octavio felkelt.

–Ez a lány beteg. Gabriel Montes manipulálta.

Elena egyenesen ránézett.

– Eljöttél hozzám, amikor apám távol volt.

Octavio elvesztette a mosolyát.

– Sarokba szorítottál.

-Hazugság!

– És amikor megszöktem, megvetted apám hallgatását.

Aztán valaki megszólalt hátulról.

– Ez nem hazugság.

Mindenki megfordult.

Doña Amalia, a Valdivia-ház korábbi igazgatója lassan az elejéhez sétált.

– Hallottam a beszélgetést.

Don Ramiro felállt.

– Te nem tudod, mit beszélsz.

– 17 évig dolgoztam önöknél. Pontosan tudom, amit hallottam.

A nő Octavióra mutatott.

– Azt mondta, elengedi az adósságait, ha Elena beleegyezik a házasságba.

Aztán Ramiróra nézett.

– És azt válaszoltad, hogy akár tetszik a lánynak, akár nem, végül férjhez fog menni.

A város teljes csendbe burkolózott.

De Doña Amalia még nem fejezte be.

Benyúlt a táskájába, és elővett egy kis jegyzetfüzetet.

–Azért is megtartottam ezt, mert tudtam, hogy egy nap megpróbálja majd tagadni.

Don Ramiro arcából mintha kifutott volna minden vér.