Elena azonnal felismerte a jegyzetfüzetet.
Ez volt az a magánkönyv, ahová az apja feljegyezte azokat az üzleti ügyleteket, amelyek soha nem jelentek meg a hivatalos számlákban.
És az utolsó oldalakon volt egy üzenet, amely örökre elpusztíthatta Don Ramirót, Octaviót pedig egyenesen börtönbe küldhette.
3. RÉSZ
Esteban Serrano biztos fogta a jegyzetfüzetet, és elkezdte átnézni a lapokat, miközben az egész gyülekezet csendben várakozott.
Doña Amalia elmagyarázta, hogy Don Ramiro hónapokkal ezelőtt utasította el az elégetését.
– Azt mondta, hogy régi számlákról van szó.
„Miért nem engedelmeskedett?” – kérdezte a biztos.
– Mert egy becsületes ember nem fél annyira egy könyvtől.
Don Ramiro megpróbálta elragadni, de két férfi megállította.
Esteban az utolsó oldalakig ért.
Felsorolták az Octaviótól kapott kifizetéseket, a Don Ramiro adósságából levont összegeket, valamint egy saját kezűleg írt mondatot:
„Elena elkötelezettsége megoldja a fennmaradó egyenleget.”
Két nappal a fiatal nő elleni támadás után egy másik bejegyzés is készült:
„Célszerű tagadni az incidenst. Az OC hallgatást követel meg a házasság hivatalossá tétele előtt.”
Elena úgy érezte, nem kap levegőt.
Többé nem volt kétség.
Az apja megtudta, mi történt.
Soha nem szűntem meg hinni benne.
Tudatosan döntött úgy, hogy feláldozza őt.
– Tudtad – mormolta.
Don Ramiro kerülte a tekintetét.
– Túl sok minden forgott kockán.
– A lányod voltam.
– Te is valdiviai voltál.
– És ez azt jelentette, hogy eladhattál engem?
– Ez azt jelentette, hogy kötelezettségeid voltak a családoddal szemben!
Gabriel lépett egyet, de Elena felemelte a kezét.
Az a csata az övé volt.
–Anyám meghalt, amikor gyerek voltam, és éveket töltöttem azzal, hogy megpróbáljak azzá a lányká válni, akit te akartál. Megtanultam csendben lenni, úgy öltözködni, ahogy parancsoltad, fogadni azokat, akiket megvetettem, és mosolyogni, amikor sírva fakadtam.
Don Ramiro megkeményítette az állkapcsát.
Elmondok mindent.
– Adtál nekem egy házat.
Elena nyelt egyet.
– Soha nem adtál nekem otthont.
A rákövetkező csend keményebb volt, mint bármelyik sikoly.
Octavio kihasználta a lehetőséget, és egy oldalsó ajtóhoz ment.
A biztos látta.
-Ne mozdulj!
– Nincs jogod letartóztatni.
– Elégséges okom van megakadályozni, hogy elhagyja a várost, amíg kivizsgáljuk ezeket a beszámolókat.
Octavio megpróbált elfutni.
Két farmer eltorlaszolta a kijáratot.
Esteban elrendelte a La Peña Muda közelében talált zsebkendő felülvizsgálatát, valamint annak a férfinak a felkutatását, aki megpróbálta felgyújtani a pajtát.
A nyomozás több hónapig tartott.
Doña Amalia vallomásai alátámasztották a dokumentumokat. Végül a farmon dolgozó többi munkás is jelentkezett. Az egyik bevallotta, hogy pénzt kapott Octaviótól Elena követéséért, egy másik pedig azonosította a férfit, akit olajjal küldtek a farmra.
Don Ramirót csalás, fenyegetés és a Montes földjeihez kapcsolódó dokumentumok manipulálása miatt indították eljárás.
Octaviót Elena elleni támadás, fenyegetések és bizonyítékok megsemmisítésére irányuló összeesküvés vádjával állították elő.
A régi archívumok áttekintése is megerősítette a levél történetét.
Több mint 30 évvel ezelőtt a Valdivia család földet kapott a Montes családtól, kizárólag kölcsön fedezetéül. Az adósságot soha nem fizették vissza, és a földet soha nem adták vissza.
A kerületi bíróság elrendelte, hogy ezeket a hektárokat jogszerűen adják vissza Gabrielnek.
Don Ramiro elvesztette a régió feletti ellenőrzéséhez használt hatalmának nagy részét.
De Elena számára egyetlen ítélet sem volt olyan fontos, mint az a reggel, amikor tanúskodnia kellett.
Don Ramiro vele szemben ült.
Most először tűnt úgy, mint egy öregedő férfi, és nem úgy, mint egy pátriárka, aki képes egyetlen pillantással uralni egy szobát.
„Továbbra is azt állítja, hogy az apja tudta, mi történt?” – kérdezte a bíró.
Elena mély lélegzetet vett.
-Igen.
Don Ramiro felemelte a tekintetét.
Egy pillanatra eszébe jutott a férfi, aki gyerekkorában a vállán cipelte, mielőtt az adósságok, a büszkeség és a családneve iránti megszállottság felismerhetetlenné tette.
Ez még fájdalmasabbá tette a következő mondatát.
– És pontosan azért, mert ő az apám, a döntése rosszabb volt.
Don Ramiro lehajtotta a fejét.
Elena diadalmas érzések nélkül távozott a bíróságról.
Csak a szabadság.
Gábriel kint várt.
-Kifejeződés?
Az égre nézett.
-Most már igen.
Együtt sétáltak ki a térre.
Elena hónapok óta La Peña Mudában élt, de miután jogilag visszanyerte jogait, úgy döntött, hogy egy időre bérel egy kis házat.
Gábriel nem próbálta megállítani.
Ez megdöbbentette az egész várost.
– Azt hittem, azt akarod, hogy veled maradjak – mondta Elena.
– Persze, hogy akarok.
– Akkor miért nem kérdezed meg?
Gábriel halványan elmosolyodott.
„Mert amikor hozzám jöttél, beteg voltál, üldözött, és nem volt hová menned. Ha valaha visszatérsz a házamba, tudni akarom, hogy elmehettél volna, mégis úgy döntöttél, hogy visszatérsz.”
Elena érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe.
Gabriel pontosan emiatt különbözött mindig is az apjától és Octaviótól.
Sosem kevertem össze a szeretést a birtoklással.
A következő hónapokban Elena egy falusi özvegyasszony segédjeként kezdett dolgozni, aki egy kis szövetboltot vezetett. Megtanulta a könyvelést, a beszállítókkal tárgyalt, és elkezdte saját pénzét keresni.
Gábriel minden szombaton megjelent.
Néha sajtot hozott a tanyáról.
Máskor csak beugrottam köszönni.
Egyik délután Elena gúnyt űzött belőle.
– Beléphetsz anélkül, hogy bármit is vásárolnál.
– És hogyan igazolom, hogy minden héten eljövök?
