– Elmondhatnád az igazat.
– Milyen igazság?
Mosolygott.
– Azért jöttél, hogy meglátogass.
Gábriel levette a kalapját.
– Akkor eljöttem meglátogatni.
Azon az estén átsétáltak a téren, miközben hullani kezdtek a következő tél első hópelyhei.
Elena megállt.
– Egy évvel ezelőtt még rémültem volna, ha havat látok.
Gábriel is felnézett.
– Négy évig utáltam a tüzet.
– Talán nem is a hó vagy a tűz fáj.
– Ezek emlékek.
Elena megfogta a kezét.
– Akkor másokat kell építenünk.
Hetekkel később végleg visszatért La Peña Mudába.
Nem azért, mert védelemre szorult.
Nem azért, mert az emberek nyomást gyakoroltak rá.
Nem azért, mert Gábriel kérte rá.
Egyik reggel két bőrönddel érkezett egy kocsin.
Gábriel egy kerítést javított.
Amikor meglátta, elejtette a csipeszt.
– Mit csinálsz itt?
– Döntést hoztam.
-Melyik?
Elena lement a földszintre.
– Rájöttem, hogy tudok egyedül élni.
Gábriel hallgatott.
– Azt is rájöttem, hogy nem akarom megcsinálni.
Közeledett.
– Veled akarok élni.
Gábriel látszólag képtelen volt megszólalni.
– De vannak feltételeim – tette hozzá Elena.
Felvonta a szemöldökét.
-Tízcentes.
– Soha nem fogsz helyettem dönteni.
-Elfogadott.
– Soha nem fogod kérni, hogy hallgassak, hogy megvédjem a büszkeségedet.
-Elfogadott.
– És amikor vitatkozunk, nem fogsz elküldeni 3 km-es sétára viharban.
Gábriel hangosan felnevetett.
– Az utolsót könnyen megígérhetem.
Elena is nevetett.
Aztán komoly lett.
– Egy feltételem van.
-Melyik?
– Soha többé ne gondold, hogy teher vagy.
Elena gombócot érzett a torkában.
-Elfogadott.
Gabriel ekkor elővett egy kis gyűrűt a zsebéből.
Kinyitotta a szemét.
– Mióta van ez nálad?
– 6 hétig.
– És miért nem kérdezted meg?
– Mert arra vártam, hogy saját szabad akaratodból visszatérj.
Gábriel megfogta a kezét.
– Elena Valdivia, nem azért mentettelek meg, hogy az életeddel tartozz nekem. Azt sem akarom, hogy maradj, mert sajnálsz egy férfit, aki éveket töltött azzal, hogy az emlékei elől bujkáljon.
Mély lélegzetet vett.
–Azt akarom, hogy a feleségem légy, mert veled felfedeztem, hogy még mindig képes vagyok arra ébredni, hogy kívánom a következő napot.
Elena sírni kezdett.
– Ez egy javaslat volt?
– Megpróbáltam elérni, hogy így legyen.
– Akkor tedd fel a megfelelő kérdést.
Gábriel elmosolyodott.
– Hozzám fogsz feleségül jönni?
-Igen.
Az esküvőt egy hatalmas fenyőfa alatt tartották La Peña Muda birtokán.
Jacinta három napra főzött. Don Melquiades megesküdött, hogy jobb zenészeket tud találni, mint bárki más a városban, és végül négy férfit fogadott fel, akik éjfél utánig corridókat, polkákat és keringőket játszottak.
Mateo atya megáldotta a párt.
Doña Amalia úgy foglalt helyet Elena mellett, mintha a családja tagja lenne.
Még néhány lakó is szégyenkezve közeledett felé, akik hónapokkal korábban zúgolódtak ellene.
– Bocsáss meg nekünk, hogy annyi mindenben hittünk – mondta egy asszony.
Elena nyugodtan nézett rá.
– Legközelebb, amikor egy otthonról megszökött nőről hallasz történetet, először kérdezd meg magadtól, hogy mi elől menekült.
A nő lesütötte a tekintetét.
Gabriel messziről hallotta a választ, és megértette, hogy a fiatal nőnek, akit félig holtan emelt ki a hóból, már nincs szüksége senkire, aki szólalna az érdekében.
A tanya kezdett megváltozni.
A visszanyert földek lehetővé tették a termés és a legelők bővítését. Elena rendszerezte a számlákat, és felfedezte azokat a hibákat, amelyeket Gabriel évek óta vétett a számokkal való türelmetlenség miatt.
„Mióta csinálod ezt így?” – kérdezte egy délután.
– Az egész életem.
– Csoda, hogy még mindig vannak teheneink.
– A tehenek nem olvasnak könyvelési könyveket.
– Szerencsédre.
Újra nevetés töltötte be a házat, ahol évekig csak a kémény sercegését lehetett hallani.
Gabriel háromszor is abbahagyta a lámpák ellenőrzését, mielőtt elaludt.
Elena észrevette, hogy az első éjszaka csak egyszer kapcsolt ki.
Nem szólt semmit.
Egyszerűen megszorította a kezét a takaró alatt.
Megértette.
Hónapokkal később, amikor tavasszal olvadni kezdett a hegyek között felhalmozódott hó, Elena a karám felé rohant.
Gábriel a szarvasmarhákat legeltette.
– Gábriel!
Riadtan megfordult.
-Mi történt?
Lélegzetvisszafojtva érkezett, és a hasára tette a kezét.
Gabrielnek néhány másodpercbe telt, mire megértette.
-Vannak…?
Elena bólintott, miközben könnyek szöktek a szemébe.
Gábriel mozdulatlan maradt.
Aztán térdre esett előtte, és homlokát a hasának támasztotta.
A férfi, aki évekig azt hitte, hogy a családalapítás lehetősége egy tűzvészben halt meg, szégyenérzet nélkül sírni kezdett.
Elena megsimogatta a haját.
– Úgy tűnik, ebben a házban még volt hely valaki másnak.
Gábriel felnézett.
– Annyi embernek van benne hely, amennyinek csak akarsz.
Azon a délutánon ugyanazon a teraszon ültek, ahonnan oly sokszor szemlélték a hegyeket.
Elena a vállára hajtotta a fejét.
A távolban még mindig apró fehér foltok látszottak a csúcsokon.
„Gondolsz valaha arra az éjszakára?” – kérdezte.
-Mindig.
– Mit tettél volna, ha Thunder nem áll meg?
Gábriel megsimogatta Elena kezét.
– Nem akarom elképzelni.
Mosolygott.
-De igen.
Gábriel meglepetten nézett rá.
-Mert?
– Mert eszembe juttatja, hogy majdnem mindent elvesztettem, mégis olyan életet találtam, amiről soha nem álmodtam volna.
Gábriel megcsókolta a homlokát.
A vidék lakói éveken át mesélték, hogyan talált egy magányos farmer egy félig megfagyott nőt az út szélén, és úgy döntött, hogy magával viszi, anélkül, hogy még a nevét is tudta volna.
