„Már elvetted anyám földjét… menj el, és soha többé ne gyere vissza!” – követelte a lány.
– Anyám már visszaadta neki a földet. Most pedig hagyd abba a ház körül ólálkodást. Nem fogja elvenni a birtokunkat is.
Nicolás Herrera megállt a folyosó ívei között. Kalapját a mellkasához szorította. Előtte Elena Montoya keresztbe tett karral és felszegett állal várta a választ.
1896-ot írtunk. A jaliscói San Isidro közelében lévő Los Sauces ranchon éppen akkor gyújtották meg a lámpákat. Nicolás Doña Mercedesszel, Elena anyjával megosztott kávéjának illata még mindig ott áradt az ebédlőből.
– Az Alamos család sosem volt a családodban, kisasszony – felelte. – A nagyapám dolgoztatta őket. Apám arra várt, hogy valaki elismerje, mit tettek vele.
– Tudom. Ezért támogattam a 62 hektár visszaadását. De most minden nap jössz. Anyám mindenben konzultál veled. Mit akarsz még?
Miklós szorosabban összehúzta kalapja karimáját.
– Hogy minden délután kávézhatok vele anélkül, hogy bizonyítanom kellene az őszinteségemet.
Lement a lépcsőn. Julián, a brigádvezető, látta távozni, és a szökőkútnál maradt, amíg Canela patái már nem hallatszottak.
Elena négy nappal korábban érkezett, miután hosszú ideig Guadalajarában tartózkodott. Huszonnégy éves volt, és egy kereskedelmi cég könyvelését vezette, amely gabonát vásárolt fel más városokban történő értékesítésre. Az állást évekig egy korábbi könyvelőtől tanult, és elviselte, hogy a vásárlók az igazi vezetőt kérdezgették.
Felajánlották neki, hogy költözzön a fővárosba. Visszatért, hogy gondolkodjon, és mindenekelőtt lássa az édesanyját.
Az ebédlőben találta Mercedest, amint a 26 éves férfival nevetgélt. Munkásinget és poros csizmát viselt, és olyan nyugodt arckifejezése volt, amit Elena elviselhetetlennek talált, amikor az anyja „fiának” szólította.
Mercedes leveleiből ismertem a történetet. Évtizedekkel korábban a Montoyák igazságtalanul lopással vádolták Ernesto Herrerát, és elfoglalták Los Álamost. Ernesto végül egy dombon telepedett le, a városlakók kiközösítették, és képtelen volt rávenni őket, hogy meghallgassák az ő verzióját a történetről.
Mercedes dokumentumokat fedezett fel, amelyek bizonyították a megtévesztést. Ernesto halála után felkereste Nicolást, visszaadta a földet, és nyilvánosan elismerte az igazságtalanságot.
Legutóbbi levelében leírta Nicolás apját, aki az út szélén várakozott, és félt belépni a faluba. Elena sírt, miközben olvasta. A lapot a könyvei között őrizte, meg volt győződve arról, hogy soha többé nem fogja megismételni családja kegyetlenségét. Most könnyebben emlékezett a tulajdoni lapokra, mint a rajtuk leírt szenvedésre.
Elena távolról csodálta a bátorságukat. Most, bent a házban, úgy érezte, hogy a javítások túl messzire mentek.
Négy napon át látta, ahogy a szakács Nicolásnak tartogat egy tányért, Julián kikéri a véleményét, Mercedes pedig a kapunál várja a látogatóit. Amikor anyja megkérdezte tőle, hogy hol vegyen vizet a kúthoz, bizalmatlansága dühbe csapott át.
Ott született. Megtanulta a számításokat, hogy bebizonyítsa, képes-e egy ingatlant vezetni. És egy másik férfi látszólag könnyedén elfoglalta a helyet, amelyért kiharcolta a helyét.
A konfliktus utáni reggelen Mercedes az ebédlőben várta.
– Julian elmondta nekem, amit mondtál.
– Meg akarlak védeni, anya.
– Akkor kezdd azzal, hogy rám figyelsz. Nicolás nem tőlem kérte a földet. Én voltam az, aki elindultam megkeresni.
Elena elnézett.
– A bűntudatot a szeretettel is összekeverheted.
Mercedesnek eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Holnap Los Alamosban töltöd a napot. Nem azért, hogy szemmel tartsd. Hogy megtudd, min ítélkezel.
Hajnalban Julián egy szekérrel elvitte Elenát. Elena munkásszoknyát, régi csizmát és apja kalapját viselte. Nicolás éppen egy öntözőcsatornát tisztított, amikor meglátta közeledni.
– Eltévedt?
– Anyám azt akarja, hogy lássam, hogyan dolgozik.
Egy ásóra mutatott.
– Figyelheted az árnyékból, vagy segíthetsz itt.
Elena az ásót választotta.
Majdnem két órán át szedték a homokot és az ágakat. Nicolás észrevette, hogy a tenyere vörös, és otthagyott mellette néhány kesztyűt. Elena tiltakozás nélkül felvette őket.
Délelőtt felé Don Jacinto kávéval és gorditával érkezett. Míg Nicolás egy zsilipet ellenőrizett, az öregember elmondta neki, hogy öt család él azon a földön.
– Amikor gazdát cseréltek, azt hittük, kirúgnak minket. Már összepakoltuk a mosogatnivalókat.
– És ő?
– Azt mondta, maradjunk. Az első aratásnál kifizette a bért, mielőtt félretett volna magának is. Később eladott két tehenet, hogy vetőmagot és szerszámokat vegyen.
Elena abbahagyta az ivást.
– Anyám tudna neki kölcsönadni pénzt.
– Felajánlotta neki. A saját pénzéből akarta rendezni a dolgokat.
Délután megérkezett Don Sebastián, egy gabonafelvásárló, egy szekérrel és egy acélgyári mérleggel. Elena figyelte a zsákok mérlegelését, ellenőrizte a súlyokat, és megkérte, hogy ismételjék meg a műveletet egy ismert súllyal.
Volt különbség. Az ár is alacsonyabb volt, mint a régió többi vásárlójáé.
„Ezek a beszámolók nem a producer javára szólnak” – mondta, és felmutatta a jegyzetfüzetét. „Javítani kell őket, mielőtt újabb zsákot pakolunk.”
Sebastian elpirult. Nicholas néhány lépéssel arrébb hívta a lányt beszélgetni.
„Igazad van. De ő egyike volt azon keveseknek, akik továbbra is vásároltak apámtól, amikor a város hátat fordított neki. Ezt meg akarom beszélni anélkül, hogy megaláznám.”
– A hála nem kötelez senkit arra, hogy elfogadja a méltánytalan bánásmódot.
– Nem. És egy megállapodás kijavítása nem jelenti azt, hogy mindent elfelejtünk, ami előtte volt.
