Együtt ellenőrizték a mérleget. Nicolás új árat kért, Sebastián pedig beleegyezett a tárgyalásba. Elena leírta az eredményt, hogy ne csak szavak maradjanak.

Amikor a vevő elment, Nicholas felé fordult.

– Köszönöm. A családok többet fognak kapni erre az aratásra.

– Azt hittem, dühös.

-Is.

Elena most először mosolygott rá.

Mielőtt visszajöttek volna, elkísérte a férfit a dombon álló házhoz. Kicsi és tiszta volt, a verandán egy függőágy, a karámban pedig négy tehén.

A konyhában a szülei portréja lógott. Rosa, az édesanyja, egy virágcsokrot tartott a kezében.

– Santa Rosában árulta őket – magyarázta Nicolás –. Apám annyit kezdett tőle vásárolni, hogy a nagymamám azt hitte, az egész templomot feldíszíti.

Elena a portréra, az egyszerű tányérokra és az asztalon heverő nyitott számlákra nézett.

– Amit mondtam neki, az igazságtalan volt.

Nicholas bocsánatkérés nélkül végighallgatta.

„Amikor apám meghalt” – folytatta –, „a nagyapám bejelentette, hogy egy nő nem vezetheti a Los Sauces-t. Azt mondta, hogy keressenek nekem egy férjet, aki helyettem vezeti. Én azért hagytam ott, hogy bebizonyítsam, tévedett.”

– Az anyja nem konzultált velem a helyének átvételéről.

– Most már értem. De akkor is fájt.

Miklós lassan bólintott.

– Akkor tisztáznunk kell mindenkinek, hogy mi a feladata.

Miután visszatért a haciendába, Elena leült Mercedes mellé.

– Ne kérd, hogy hagyja abba a járkálást.

Az anyja nem kérdezett semmit. Megfogta a kezét, és megnézte a lapát nyomait.

Másnap reggel Nicholas elvitte a számláit a Los Sauces-be.

– Te ismered a vevőket és az árakat. Én ismerem a vízikerék környékét. Segíthetünk egymáson.

Elena beleegyezett. Megbeszélt egy találkozót Don Rodrigóval, a cége képviselőjével Santa Rosában. Nicolás abban a fehér ingben jelent meg, amely az apjáé volt.

A kereskedővel beszélgetve a páratartalomról, a vetőmagválasztásról és a szállításról beszélt. Elena elmagyarázta a költségeket és a feltételeket. Amikor Rodrigo akciós árat ajánlott neki, Nicolás megrázta a fejét.

—A megállapodásnak mind az 5 háztartás érdekeit kell szolgálnia, akikkel együtt dolgozom.

Egy szerződéssel távoztak a következő aratásra. Elena olyan elégedettséggel hajtotta össze a példányát, amit még soha nem érzett íróasztal mögött.

– Mindig ilyen önfejű?

– Attól függ, mit akarnak, hogy elfogadjak.

Visszafelé menet csöves kukoricát ettek az út szélén. Nicolás arról beszélt, hogy újjáépíti nagyapja régi házát Los Álamosban. Szerette volna kinyitni egy ablakot, ahonnan a völgyre lehetne látni a Montezuma ciprusfát.

Elena találkozni kért vele.

Először a vízikeréken dolgoztak. A férfi talált egy helyet, ahol érdemes lenne felfedezni a terepet; a nő pedig kiszámította a szükséges munkaerőt, anyagokat és időt. Tapasztalt embereket fogadtak fel, és megvizsgálták a vizet, mielőtt kibővítették volna a feltárást.

Mercedes végighallgatta, ahogy vitatkoznak és megegyeznek. Úgy tűnt, megtanulták felismerni, amit a másik tud.

Azon az estén, amikor a felfedezést ünnepelték, a hölgy meggondolatlan megjegyzést tett.

– Ha Elena a fővárosba költözik, megnyugodnék, ha Nicolás időről időre felügyelhetné a birtokot.

Letette a csészét.

– Ezt a dolgot a lányoddal kell eldöntened.

De Elena már hallott egy másik hangot is: a nagyapjáét, aki bejelentette, hogy férfira van szükségük.

Később ugyanazon boltívek között letartóztatta Miklóst.

– Mindig azt mondja, hogy semmit sem akar, és végül mindent megkap.

Zavartan nézett rá.

– Az asztalnál voltál. Hallottad a válaszomat.

„Talán a nagyapámnak igaza volt. Mindig van valaki, aki arra vár, hogy átvegye Los Sauces-t. Csak a vezetéknév változik.”

A csend olyan sokáig tartott, hogy Elena legszívesebben visszavonta volna a szavait. De nem tette.

Miklós feltette a kalapját.

– Jó estét kívánok, Montoya kisasszony!

Másnap elment elbúcsúzni Mercedestől a kapunál. Elmondta, hogy egy időre abbahagyja a látogatását.

„Nem akarom elválasztani a lányától. De azért sem jöhetek ide, hogy újabb vádakra számítsak.”

Mercedes megszorította a kezét.

– Hiányozni fogsz.

– Ha segítségre van szükséged, küldd Juliant. Ez nem változott.

Elena az ablakából nézte, ahogy elválnak útjaik. A következő napokban anyja megszokásból kiment a folyosóra, csak hogy ne feledje, soha senki nem fog megérkezni.

Elena a régóta vágyott lelki békével áttekintette a hagyaték számláit. Megtalálta Nicolás üzenetét a vízikerékről. Aztán a kesztyűk is megjelentek a ruhái között.

Hiányzott neki, ahogy vitatkozott, a hallgatásai, a nevetés, ami megváltoztatta az arcát. Elkezdte szeretni, és mivel sebezhetőnek érezte magát, ott bántotta meg, ahol a legjobban fájt.

Egyik délután bevallotta Mercedesnek, hogy elmegy megkeresni.

– Nem fogom kérni, hogy győzd meg – mondta az anyja. – Hátha van valami komoly mondanivalód a számára.

Elena sötétedés előtt ért fel a dombra. Nicolás riadtan hagyta el a folyosót.

– Mi történt az édesanyáddal?

– Rendben. Magamért jöttem.

Hagyta, hogy felmenjen, de az oszlopnál maradt, amíg a lány leült.

„Mondtam neki valamit, amiről tudtam, hogy hamis” – kezdte Elena. „Úgy éreztem, mintha hazaértem volna, és valaki elfoglalta volna az üresen hagyott helyet. Könnyebb volt megvádolni, mint beismerni.”

Miklós lesütötte a tekintetét.

„Apámat a Montoyák által elmondott hazugság miatt szemelték ki. A történtek után hallani, ahogy ismét gyanakszik a vezetéknevemmel kapcsolatban…”

Nem fejezte be a mondatot.

Elena otthagyta a kesztyűket az asztalon.