Már hét napja lüktetett elviselhetetlenül a fejem, a férjem és az anyja mégis csak azt hajtogatták: „Semmiség az egész. Felesleges orvoshoz rohangálnod.” Végül egyedül ültem taxiba, és a kórház felé vettem az irányt. Az orvos épp vizsgált, amikor egyszer csak megdermedt. A folyosó felé fordult, és torkaszakadtából elkiáltotta magát: „Azonnal hívják a rendőrséget!” A vér is megfagyott az ereimben. Mert bármit is vett észre rajtam, a férjem minden erejével azon volt, hogy azt soha, senki ne láthassa meg.

Aznap este összepakoltam a holmimat. Leah a vendégszoba ajtajában állt és figyelt. Egy idő után megszólalt: „Tori, nem úgy értettem, hogy el kell menned.” „Tudom” – mondtam. „De igazad volt.” Brooks irodájának áldozatvédelmi ügyvédje talált nekem egy szobát egy hosszabb tartózkodásra jogosító szállodában az autópálya mellett, egy olyan néven, ami nem az enyém volt. Frank odavitt, egyik kezével a kormányon. Egyikünk sem szólt egy szót sem az egész úton. Amikor kiszálltam, áthajolt az ülésen. „Hívj fel” – mondta. „Hallod? Bármit is akarsz csinálni, először hívj fel.” Nem mondtam meg neki, hogy már tudom, mit fogok tenni. Aznap este szinte egész éjjel fent ültem a hotelszobában az ágytakarón, égő villany mellett. Calvin Rorra úgy gondoltam, ahogy egy nehéz bérlőre szoktam gondolni. Mit akar? Mire van szüksége? Mitől fél? Mit gondol mindenkiről maga körül? A partvonalat akarta, nem a Davidson épületet, nem a számlán lévő pénzt. Ezt volt könnyű elvenni. Soha nem nyúlt a teához, egyszer sem. Denise megmérte. Ethan vitte. Calvin a verandán állt, és péntekről beszélt. Úgy építette fel az egészet, hogy a saját keze tiszta maradjon. És elvitte azt a kocsifelhajtót, és nem tette tönkre. Ha el akarta volna veszni, ott a tóba is dobhatta volna a dokkról. Inkább a teherautójához vitte. Mert egy ilyen ember soha nem dob ki semmit, ami hatalmat ad neki valaki felett.

Reggel elmentem a rendőrségre, és beszélni akartam Brooks nyomozóval és azzal, akinek felelt. Egy kis szobába tettek minket, ahol egy asztal és egy doboz papírzsebkendő volt. Brooks is ott volt, meg egy Raphael Mendez nevű kerületi ügyész-helyettes, akinek kávéfolt volt a nyakkendőjén, és olyan nyugodt tekintete volt, amit valaha láttam. – Fel akarom hívni Calvint – mondtam. – Egyezséget akarok neki ajánlani. Brooks már a fejét rázta, mielőtt befejezhettem volna a mondatot. – Hallgasson végig – mondtam. – Azt hiszi, gyenge vagyok, és azt hiszi, keserű. Hagyom, hogy mindkettőt gondolja. Megmondom neki, hogy végeztem. Elválok Ethantől. Nem érdekel Calvin. Soha nem nyúlt a teámhoz. És tudom, hogy a rendőrség nem nyúlhat hozzá. Azt akarom, hogy Ethan és Denise börtönben legyenek. És ő az egyetlen, akinek megvan az, ami oda juttatta őket. – Vettem egy mély lélegzetet. „Eladom neki a tóparti telket. Olcsón, gyorsan, készpénzzel. Ethan nélkül, cserébe az útért. És azt hiszed, hogy ezt el is hiszi?” – kérdezte Mendez. „Azt hiszem, jobban akarja azt a földet, mint bármit, amit valaha is akart” – mondtam. „És azt hiszem, lenézi Ethant. Imádni fogja az ötletet, hogy eladja azokat az embereket, akik elvégezték a munkáját.”

Két órába telt. Brooks nagyrészt harcolt velem. Mendez halkan kérdezett és leírta a dolgokat. Végül ők állították fel a szabályokat, és ezek nem voltak alku tárgyai. Felvevőkészüléket viseltem a ruhám alatt. A nyílt terepen, a dokkon találkoztam vele, a tisztek szeme láttára. Nem mentem volna be vele egyetlen épületbe sem. Egyetlen ételt sem ettem vagy ittam volna abból, amit felajánlott volna. És ha bármi baj történt volna, ha a drót meghibásodott volna, ha szem elől tévesztettem volna a tiszteket, adtam volna egy jelet, amit nem hagyhattak volna ki. „Milyen jelet?” – kérdezte Brooks. „Van egy kürt a dokk utolsó oszlopán” – mondtam. „Apám azzal hívott haza. Három sípszó azt jelenti, hogy azonnal gyertek be.” Ránéztem. „Három sípszó azt jelenti, hogy azonnal gyertek be.” Aznap délután egy kis interjúszobából telefonáltam, Brooks velem szemben ült, és egy felvevő futott az asztalon közöttünk. Janet előhúzta Calvin mobilszámát a Ror Shoreline Partners létrehozásához benyújtott papírokból. Biztos volt a kezem, amikor tárcsáztam. A szívem nem dobogott. A negyedik csörgésre felvette. „Calvin Ror, Victoria vagyok.” Hosszú szünet. Amikor újra megszólalt, a hangjában az a meleg, vidám vonás csengett, amit a saját vacsoraasztalomnál utáltam. „Nos, barátom, ez egy meglepetés.” „Nem vagyok a barátod” – mondtam. „És nem azért hívlak, hogy a csónakházról beszéljek. Azért hívlak, mert fáradt vagyok.”

– Mibe eleged van? – Az egészbe. Az ügyvédekbe, a kórházakba, abba a házba. – Hagytam, hogy a hangom elcsukoljon. És a szörnyű az egészben az, hogy nem kellett színészkednem. – Tudod, mit tett velem a férjem, Calvin? Azelőtt, hogy kórházba mentem volna, az este megfogta a csuklómat, és megpróbálta rászorítani a kezemet egy papírdarabra. Az ujjlenyomatai és a zúzódásai ott vannak a karomon. Nem akarom, hogy egy dollárt is megkapjon apám pénzéből. Nem akarom, hogy az anyja valaha is újra egy olyan ágyban aludjon, amit én fizettem. Mindketten börtönben akarom lenni. És a tiéd az egyetlen dolog, amivel oda juttathatod őket. – Nem válaszolt. Hallottam a lélegzetét. – Hozzá sem nyúltál a teához – mondtam. „Tudom. A rendőrség is tudja. Nem nyúlhatnak hozzád. Nem is vagyok benne biztos, hogy érdekel. Te a partot akarod. Én már ránézni sem akarok. Harminc nap múlva 1,2 millió készpénzes üzlet lesz. És te add ide, ami azon a felhajtón volt. Tiéd a föld. Én megtartom a bosszúmat. Ethan és Denise megkapják, amit akarnak.” Olyan hosszú csend volt, hogy azt hittem, letette a telefont. Aztán nevetett. Azzal a halk nevetésével. „Tudod” – mondta –, „mindig is azt hittem, te vagy az okos a családban.” Újabb szünet. „Szombat hat óra. Apád dokkja. Csak te és én, Victoria. Te hozd a papírokat, én hozom a filmet.” A vonal elnémult. Letettem a telefont az asztalra, felálltam, és nagyon nyugodtan odamentem a szoba sarkában lévő szemeteshez, és belehánytam. Brooks megkerülte az asztalt, a hátamra tette a kezét, és ott is tartotta, amíg végeztem.