Már hét napja lüktetett elviselhetetlenül a fejem, a férjem és az anyja mégis csak azt hajtogatták: „Semmiség az egész. Felesleges orvoshoz rohangálnod.” Végül egyedül ültem taxiba, és a kórház felé vettem az irányt. Az orvos épp vizsgált, amikor egyszer csak megdermedt. A folyosó felé fordult, és torkaszakadtából elkiáltotta magát: „Azonnal hívják a rendőrséget!” A vér is megfagyott az ereimben. Mert bármit is vett észre rajtam, a férjem minden erejével azon volt, hogy azt soha, senki ne láthassa meg.

Az asztal elcsendesedett. Nem kínos csend, hanem halálos csend. Denise erősebben tette le a villáját a tányérjára, mint kellett volna. A hang halk és éles volt. Ethan mosolya megmaradt az arcán, de sehova sem ért el. Calvin volt az egyetlen, aki megmozdult. Felvette a borospoharát, és felém emelte. – Nos – mondta. – A családnak. Akkor még nem értettem. Most már értem. Épp most mondtam meg a három embernek az asztalnál, hogy két nap múlva elveszítik minden lehetőségüket arra, hogy hozzáférjenek ahhoz, amit a szüleim rám hagytak. Janet négy évvel korábban, anyám halálának évében írta meg a végrendeletemet. Mindent Ethanra hagyott, mert akkoriban el sem tudtam képzelni, hogy bárki másnak a földön szükségem lenne rá. Egy vagyonkezelői alap megváltoztatná ezt. Hétfő után senkinek sem lesz mit örökölnie.

Denise aznap este tizenegykor hozta fel a teámat, ahogy tavasz óta minden este. Csípőjével kopogott, mert tele volt a keze. Abban a bögrében jött, amit akkor vett nekem, amikor beköltözött, abban a krémszínűben, aminek az oldalára a nagy, örvénylő V betű volt festve. Nagyon büszke volt arra a bögrére. „Extra gyömbér ma estére” – mondta. „Sápadtnak tűntél vacsoránál.” Ethan a hálószoba ajtajában várta, és elvette tőle a bögrét, hogy ne kelljen egészen bejönnie. Gyakran csinálta ezt. Odavitte az ágyhoz, leült a matrac szélére, és megcsókolta a homlokomat. „Igyál egyet, Tori” – mondta. Megvárt, amíg iszom. Mindig várt. Régebben azt gondoltam, hogy az egyik legkedvesebb dolog benne, hogy szeret nézni, ahogy pihenek. Amikor odaadtam neki az üres bögrét, elmosolyodott, és lekapcsolta a lámpát.

Éjfél körül lementem egy pohár vízért. A konyha sötét volt, de a mosogató feletti ablak résnyire nyitva volt, és azon keresztül halk hangokat hallottam a hátsó verandáról. Calvin és Denise. Nem álltam volna meg hallgatózni, csak amikor Calvin kimondta a nevemet. „Victoria nem fog magától meggyógyulni, Denise. Legkésőbb pénteken. Hétfő után ez az a papír, amihez nem nyúlhatunk.” Denise mondott valamit, amit nem hallottam. Calvin halkan nevetett. Úgy, ahogy egy gyereken nevetsz. Ott álltam a poharammal a kezemben, és azt mondogattam magamnak, hogy a földügyletről van szó, a pénzéről, a befektetőiről, a sorházakról. Ennyi volt az egész. Visszamentem az ágyba. Ethan ébren volt. Felém gördült a sötétben, és a csípőmre tette a kezét. „Hé” – mondta. „A hétfővel kapcsolatban. Talán várj Janettel néhány hétig, amíg jobban érzed magad. Annyira kimerült vagy. A nagy döntések várhatnak.” „Jól érzem magam” – mondtam. „Meg akarom csinálni.” Sokáig csendben volt. Aztán elvette a kezét, megfordult, és hat év óta először háttal aludt el nekem.

4. fejezet: A hét nap

Vasárnap reggel olyan fejfájással ébredtem, mintha egy vasrúd szúródott volna be az egyik halántékomon, a másikon pedig ki. Az első napon azt hittem, migrénem van. Volt már pár ilyen az életemben. Sötétben feküdtem egy hideg mosdókesztyűvel, és vártam. A második napon még rosszabb volt. Ebéd előtt kétszer is hánytam. Az ablakon beszűrődő fény mintha belém hasított volna. Amikor Ethan meglátogatott, azt mondtam: „Azt hiszem, orvoshoz kell fordulnom.” Leült mellém, és megsimogatta a hajamat. „Tori, ez migrén. Tudod, mit csinálnak a sürgősségin? Hat órát kell várakozni. Adnak egy számlát négyezer dollárról és egy Tylenolról, és hazaküldenek. Jól vagy. Csak pihenned kell.” Denise állt az ajtóban egy friss bögrével a kezében. „Anyád is válságot csinált mindenből, drágám” – mondta gyengéden. „Nem kell ilyennek lenned.”

Még mindig érzem, ahogy ezek a szavak lecsaptak rám. Anyám soha semmiből nem csinált krízist. Azt mondta, hogy egy évig semmi, miközben egy betegség felemészti a gerincét. És Denise tudta ezt. Ott volt a temetésen. Fogta a kezem a temetésen. Nem válaszoltam neki. Megittam a teát, mert ott volt, és mert túl beteg voltam ahhoz, hogy vitatkozzak. A harmadik napon úgy döntöttem, hogy elmegyek a sürgősségire. Elértem a garázsajtó melletti kampóig, ahol mindig a kulcsaim lógtak. A kampó üres volt. „Ethan vitte el őket” – mondta Denise a konyhából. „Drágám, alig tudsz egyenesen járni. Beledobtad volna azt az autót a tóba. Csak vigyáz rád.” Elkértem a telefonomat. Ethan „ne zavarj” üzemmódra kapcsolta, és bedugta a konnektorba a konyhában – mondta –, mert a képernyő fénye csak rontott a fejfájásomon. Majd elhozza, ha valami fontos érkezik. Semmi fontos nem érkezett.

Azon az éjszakán megint hánytam, Denise pedig hozott nekem még egy bögre gyömbérteát, hogy megnyugtassa a gyomrom, Ethan pedig leült az ágy szélére, és várt, amíg megiszom. A negyedik napon eszembe jutott Janet. Eszembe jutott a hétfő. Elkértem Ethantól a telefonomat, hogy felhívhassam az irodáját. „Már elintéztem” – mondta. „Tegnap írtam neki e-mailt a nevedben. Mondtam neki, hogy nagyon rosszul vagy. Azt mondta, ne siess. Szánj rá annyi időt, amennyire szükséged van.” „Honnan írtál neki e-mailt? A laptopodról, bébi. Aludtál. Nem akartam, hogy várjon rád.” Megcsókolta a homlokomat. „Jól vagy. Minden rendben. Pihenj.” Ez volt a harmadik alkalom négy nap alatt, hogy ezt mondta. Először vigasztalónak hangzott. Másodszor fáradtnak. A negyedik napra már egyiknek sem hangzott, hanem utasításnak. És a legrosszabb az egészben, amit még mindig egy kicsit szégyellek, hogy követtem.