Már hét napja lüktetett elviselhetetlenül a fejem, a férjem és az anyja mégis csak azt hajtogatták: „Semmiség az egész. Felesleges orvoshoz rohangálnod.” Végül egyedül ültem taxiba, és a kórház felé vettem az irányt. Az orvos épp vizsgált, amikor egyszer csak megdermedt. A folyosó felé fordult, és torkaszakadtából elkiáltotta magát: „Azonnal hívják a rendőrséget!” A vér is megfagyott az ereimben. Mert bármit is vett észre rajtam, a férjem minden erejével azon volt, hogy azt soha, senki ne láthassa meg.

Szombat délután két hét után először mentem haza. A ház üres volt. A tisztek korán elfoglalták a helyüket. Ketten a csónakház melletti régi raktárban, egy az öböl túloldalán, Mr. Abernathy nappalijában egy távcsővel, ami negyven éve figyelte a vizet, és egy járőrhajó rejtőzött a hegyfok mögött. Átsétáltam a konyhán. A kamrában a teáspolc üres volt. A konyhapolcon, ahol anyám kék bögréje négy évig állt, egy halvány, tiszta kör látszott a porban. Aztán lementem a stéghez. Apám csónakja a csónakjában lebegett a lift mellett, orránál és tatjánál lekötve. Leléptem bele, ahogy már tízezerszer tettem, és kihúztam a piros tekercses vészleállító kapcsolót a gyújtáskapcsolóból. A kabátom zsebébe tettem. Gondolkodás nélkül tettem, ahogy becsatolod a biztonsági övet. A zsebedbe, Tori. Akkor a csónak oda megy, ahová te mész, és sehová máshova. Kimentem az utolsó oszlophoz, és a kezem a kis piros kürtre tettem. A fém hideg volt.

Calvin pontosan hat órakor jött le a gyepen, hóna alatt egy bőrmappát, kezében egy kis ezüstlombikot cipelve. Tevekábrázatot viselt, mintha kerti partira érkezik volna. Megállt a stég lábánál, és kinézett az öbölre, a part mentén narancssárgára színeződő fákra, a vízen laposan és aranylóan megvilágított fényre. „A tó legszebb vízfelülete” – mondta. „Komolyan gondoltam, tudod.” „Tudom, hogy így gondoltad.” Odajött hozzám. A mappát egy halom tetejére tette, és kinyitotta. Egy okirat, egy adásvételi szerződés, egy, kétmillió. Még kis sárga zászlókat is kitűzött oda, ahol alá kellett volna írnom. „Először a film” – mondtam. Mosolygott, kivett egy táblát a mappából, és közénk tartotta. Szemcsés volt, fekete-fehér, a kamra mennyezetének közeléből készült. A dátumbélyegzőn május eleje szerepelt. Denise a fürdőköpenyében levette a polcról a V betűs tartályt. Elővett egy kis barna üveget a köntös zsebéből, és beleöntött belőle valamit a teába. Finoman megrázta a palackot, ahogy a sót rázná az ember. Calvin megkocogtatta a képernyőt. Egy második jelenet June-tól. Újra Denise, mögötte, a palack fedelét a kezében tartva, és várva, hogy Denise befejezze, ott állt a férjem.

Tudtam. Már két hete tudtam. Hangosan kimondtam egy tárgyalóteremben, és még mindig úgy hasított belém, mint a penge, miközben Ethant türelmesen néztem anyám kamrájában, és fogta a fedelet, ahogy nekem szokta az ajtót. – Három hónapja tart ez – mondta Calvin gyengéden. – Sajnálom, hogy látnod kellett. – Nem, nem fogsz. – Nem – helyeselt. – Nem fogok. – Lecsavarta a kulacsot, töltött egy kicsit a kupakjába, és felém nyújtotta. – Zárható Bourbon. – Nem iszom veled. – Ő maga kiitta, és nagyon lassan visszatette a kupakot. – Hideg lesz – mondta. – Fejezzük be a csónakházban. – Itt fogjuk befejezni. – A karomra tette a kezét. Nem erősen, csak pihent ott. Ekkor hallottuk mindketten, hogy egy autóajtó csapódik be a ház mellett, és gyorsan jönnek a léptek lefelé a dombról, és egy hang kiabál át a gyepen, amivel hat éve voltam házas. – Calvin!

Ethan futva jött le a fűben, laza nyakkendővel, vörös arccal. Megszegte a parancsot, hogy ne jöjjön a közelembe, és nem érdekelte. Később megtudtam, miért. Denise látta Calvin naptárát a konyhapulton a lakásban. Szombat este hatkor volt a V dokk. Pánikba esve felhívta a fiát. „Eladod neki?” – kiáltotta Ethan, miközben feljött a dokkhoz. „A hátunk mögött, mindaz után, amit tettünk.” „Menj haza, Ethan!” – mondta Calvin anélkül, hogy megfordult volna. „Azt mondtad, hogy ettől csak annyira legyengül, hogy aláírja” – rekedt Ethan hangja. „Ezt mondtad. Csak fáraszd le. Csak tartsd csendben, amíg alá nem írja.” „És te vitted fel a poharat az emeletre, Ethan.” Calvin hangja nyugodt volt, szinte unott. „Öt hónapon át minden egyes este anyád kimérte, te pedig felvitted az ágyába. Ne állj ezen a dokkon, és ne tettesd, hogy jobb ember vagy, mint amilyen vagy.” „Soha nem mondtad, hogy meg fog halni” – mondta Ethan. Calvin végül megfordult, és ránézett. „Sosem mondtam, hogy nem fogja.”

Senki sem mozdult. A víz a cölöpöknek csapódott. Kint az öböl túloldalán egy gém emelkedett ki a sekély vízből. Aztán Calvin visszanézett rám, látta, hogy milyen mozdulatlanul állok, hogy semmitől sem riadtam vissza, és figyeltem, ahogy megérti. Gyorsabban mozgott, mint gondoltam volna, hogy egy korú férfi képes megmozdulni. Leejtette a kulacsot, marokkal megragadta a hajamat a fejem mögött, a másik kezével pedig a kabátom gallérját, és oldalra rántott a lábamról a kikötőhely felé, ahol apám csónakja volt kikötve. „Hideg a tó ebben az évszakban” – mondta szinte társalgási hangon a fülembe. „Gyászoló lány, még mindig beteg, még mindig zavart, éjszaka lement apám stégjéhez, és beleesett. Mindenki azt fogja mondani, milyen szomorú volt.” Küzdöttem. Megragadtam a csuklóját. Megpróbáltam megvetni a lábam, de a lábam zsibbadt volt, és úgy csúszott a deszkákon, mintha valaki másé lenne. Éreztem, ahogy a pulóverem alatt lévő kis magnó leszakad a ragasztószalagról, és a bordáimra csúszik. Ledobott a csónakba. Keményen az oldalamra dőltem az ülésnek. Kifulladtam. Utánam ugrott, letépte az orrkötelet a rögzítőelemről, átnyúlt mellettem a műszerfalhoz, és elfordította a kulcsot. Semmi. Újra elfordította. Csend. A motor még csak köhögni sem tudott. Lenézett a kulcs melletti üres nyílásra, ahová a vészleállító kapcsolót kellett volna rögzíteni. Aztán rám nézett.