Az ötödik nap éjszakáján egy tollal a kezemben ébredtem. Csak így tudom megfogalmazni. Nehéz, sáros álomból ébredtem, és az első dolog, amit megértettem, az volt, hogy az ujjaim valami vékony és kemény dolog köré fonódnak, egy másik kéz pedig az enyémet fogja, és ott tartja. Az éjjeli lámpa égett, halkan lehalkítva. Egy írótábla hevert a combomon a takarón. Ethan az ágy szélén ült, fölém hajolt, a keze az enyémen. – Hé – suttogta. – Hé, jól vagy. Csak a biztosítási nyomtatványok vannak hátra annak az orvosnak, akit folyton akarsz. Csak írd alá itt, és mindent elintézem. – Pislogtam a papírra. Először nem tudott fókuszálni a szemem. Úsztak a szavak. De tízezer dokumentumot olvastam már életemben, és az agyam egy része, ami idősebb volt a ködnél, a címsort kereste, ahogy mindig is szokta. Tartós meghatalmazás.
Nagyon sajátos érzés ezeket a szavakat olvasni, miközben valaki más keze a tiéden van. Ez még nem félelem. Inkább olyan, mintha kihagynál egy lépést a sötétben. Az egész tested megrándul, mielőtt utolérné az elméd. Visszahúztam a kezem. Ethan nem engedte el. Ujjai erősen megszorultak a csuklóm körül. És visszahúzta a kezem a papír felé. „Írd alá, Tori.” A hangja más volt. Nem hangos, nem hangos. Egy olyan férfié, aki abbahagyta a kérdezősködést. „Ez nem biztosítás” – mondtam. Vastagnak éreztem a nyelvemet. „Ethan, ez egy meghatalmazás.” „Azért kell, hogy segíthessek neked. Írd alá.” Elcsavartam a csuklómat. Ő tartotta. Addig nyomta a kezem, amíg a toll hegye el nem érte az aláírás sorát, én pedig minden hatalmammal oldalra rántottam, és a toll egyetlen hosszú, csúnya karcolással csúszott át az oldalon. A papír elszakadt alatta, egy ronda hasadás tátongott az aláírásmező közepén. A másik kezem kirepült anélkül, hogy bármit is eldönthettem volna. Nekiesett az éjjeliszekrényen álló bögrének, a nagy V-betűs krémszínűnek, és elrepült. A padlóra zuhant és szilánkokra tört. Ami a teámból megmaradt, az szétfröccsent a padlón, a takarón, az írótáblán.
Egy pillanatra, talán kevesebb időre, Ethan arca megváltozott. Láttam rajta valamit, amit hat év házasság alatt soha nem láttam. Valami hideget és undort, ahogy egy kutyára néznénk, amelyik épp most tönkretette a szőnyeget. „Nézd, mit csináltál!” – mondta. Aztán eltűnt. Az arca ellágyult. Elengedte a csuklómat. Letette az írótáblát az ágy mellé a földre, hátrasimította a hajamat a homlokomról, és a hangja halk, gyengéd és szomorú lett. „Rossz estéd van, bébi. Össze vagy zavarodva. Minden rendben. Jól vagy.” Elnéztem mellette. Denise az ajtóban állt a fürdőköpenyében. Egy szót sem szólt. Halkan bejött, letérdelt, és elkezdte egyesével felszedegetni a bögre darabjait, a nyitott tenyerébe helyezve őket. Amikor mindet összegyűjtötte, felvette az írótáblát is, a mellkasához szorította, és anélkül, hogy rám nézett volna, elment.
Reggelre tiszta volt a padló. Az éjjeliszekrényen egy új bögre állt, egy sima fehér. Ethan pirítóst hozott, és az időjárásról beszélt. Denise dúdolt a konyhában. Senki sem említette az előző estét. Délre már majdnem meggyőztem magam, hogy álmodtam. Aztán bementem a fürdőszobába, és feltűrtem a hálóingem ujját. És ott a bal csuklóm belső oldalán négy sötét folt volt egymás után. Nem álmodtam semmit. Azon a délutánon, a hatodik napon Denise korán felhozta a teámat. Ethan zuhanyozott. Fogtam a sima fehér bögrét, megköszöntem neki, és amikor elment, nagyon óvatosan bementem a fürdőszobába, és az egészet kiöntöttem a mosogatóba. Őszinte akarok lenni azzal kapcsolatban, hogy miért tettem. Azt hiszem, azért tettem, mert utáltam azt az új fehér bögrét. Mert ott állt, ahol régen a V alakú bögre állt. Az egyetlen dolog abban a házban, amire még nemet tudtam mondani, az volt, hogy kiöntöttem. Estére a fejemben lévő vasrúd egy negyed fordulattal meglazult. Nem tűnt el, csak meglazult.
Azon az éjszakán nem tudtam aludni. Tíz óra körül lementem a hátsó lépcsőn a mosókonyhába egy tiszta törölközőért. A mosókonyhának van egy fűtőszellőzője azzal a kis helyiséggel, amelyet Ethan irodaként használ. Amikor apám a kilencvenes években felújított, sosem szigetelte le teljesen. És amikor kislány voltam, a szárítógépen ültem, és hallgattam, ahogy a szüleim a karácsonyi ajándékokról beszélgetnek ezen a szellőzőn keresztül. Most Ethan hangját hallottam rajta keresztül. „Csak a szokásos mennyiséget, anya. Megígérted. Azt mondtad, hogy csak pihenteti.” Aztán Denise, élesen és fáradtan. „Calvin azt mondja, ha péntekig nem írják alá, akkor az ő módján csináljuk. Már péntek van, Ethan. Tegnap este megvolt a lehetőséged, és ő kettészakította azt a nyavalyás dolgot.” „Tudom. Tudom. Holnap. Holnap megcsinálom.” „Jobb, ha megteszed, mert nem fogom, hogy az a férfi úgy nézzen rám, ahogy ma.” Egy szék csikordult. Léptek. A sötét mosókonyhában álltam, egy törölközővel a mellkasom előtt, és a szívem olyan hevesen vert, hogy a fogaimban éreztem a dobogását. Az egyetlen lehetséges módon próbáltam összeszedni magam. Gyógyszereket adtak be. Altatókat, valami ilyesmit. A teába zúzták, hogy elég sokáig maradjak ködös és kellemes állapotban, hogy aláírhassam azt a papírt. Ezt hittem azon az éjszakán. Már elég rossz volt. Még nem volt elég képzelőerőm semmi rosszabbra.
