1. RÉSZ

–Ne egyél semmit, amit Mrs. Ofélia hoz neked. Még a vizet se idd meg.

Gabriel Montero háromszor elolvasta ezeket a szavakat, mielőtt felnézett a hatéves fiúra, aki az ágya mellett állt.

Mateo, Laura, az egyik szobalány fia, nem szólt semmit. Csak összeszorította a száját azzal a furcsa komolysággal, ami néhány gyereknél megszokott, amikor tudják, hogy valami fontosat csinálnak.

Gábriel tizennyolc napja képtelen volt önállóan járni.

Fáradtsággal, hányingerrel és hasi fájdalommal kezdődött, amit egyetlen orvos sem tudott megmagyarázni. Aztán jött a szédülés, a lábai gyengülnek, és a sápadtság minden reggel rosszabbodik.

A negyvenhat éves Gabriel, aki egy Mexikóvárosban, Guadalajarában és Monterreyben irodákkal rendelkező technológiai cég tulajdonosa volt, még soha nem töltött ennyi napot távol az íróasztalától.

Lomas de Chapultepeci lakhelyükön több szoba volt, mint amennyire egy családnak szüksége volt, kert, edzőterem és sofőrök. Azokban a hetekben azonban ez a luxus csendes börtönné vált.

A felesége, Renata, ritkán látogatta meg.

Öt nappal korábban jelent meg új kabátban, drága parfümben és tökéletesen begyakorolt ​​aggodalma arcán.

„Már beszéltem egy houstoni specialistával” – mondta neki. „Ha így folytatod, beviszem.”

Húsz perccel később elment.

Az asszisztense már nem válaszolt olyan gyorsan, mint általában. Néhány partner udvarias üzeneteket küldött, de senki sem reagált túl részletesen.

Ofélia pedig, aki évek óta a ház gazdája volt, továbbra is naponta háromszor bejött egy tálcával.

Leves.

Avena.

Tea.

És két pirula, amit – állítása szerint – az orvos azért írt fel, hogy „megerősítse”.

Gábriel mindent elvett anélkül, hogy megkérdezte volna.

Egészen addig a délutánig.

Újra a papírra nézett.

Ne egyél és ne igyál semmit, amit Ofelia hoz neked. Később hozok neked ennivalót. Kérlek, bízz bennem. Laura.

Gabriel ismerte Laurát, de csak röviden.

Harmincegy éves volt, majdnem két éve dolgozott a házban, és néha magával vitte Mateót, mert nem volt kire bíznia óvoda után.

Gabriel számára addig diszkrét jelenlét volt.

Egy nő, akinek mindig hátrakötött sötét haja van, gyors kezű, és szinte láthatatlanul végzi a munkáját.

Ez zavarba hozta.

Az a nő valószínűleg még azt is tudta, hogy mennyire szereti a kávéját.

Azt sem tudta, mi a második vezetékneve.

– Anyád adta ezt neked? – kérdezte.

Mateo bólintott.

– Mondott még valamit neked?

– Hogy odaadjam neki, és elmenjek.

Gábriel összehajtotta a papírt.

– Akkor hallgass rá.

A fiú elment.

Egy órával később Ofélia megjelent a vacsorával.

Gábriel fáradtságot színlelt.

– Hagyd ott. Majd eszem később.

– Meleg ételt kell ennie, uram.

-Után.

Ofélia nem mozdult azonnal.

Egy túl hosszúnak tűnő másodpercig nézte.

Aztán elment.

Gabriel megvárta, amíg el nem halt a lépteik. Nagy nehezen felkelt, fogta a két tablettát tartalmazó kis poharat, és egy zsebkendőbe rejtette őket.

Fél tizenegykor Laura bejött egy termosszal a kezében.

Látta, hogy Ophelia vacsorája érintetlen, és becsukta az ajtót.

– El kell mondanod, mi folyik itt – parancsolta Gabriel.

Laura mély levegőt vett.

Nyolc nappal korábban hallottam Renatát Ofeliával beszélgetni a mosodában.

Nem értette az egész beszélgetést.

Csak két mondat.

„Naponta kettő, nem több.”

Aztán hallani lehetett, ahogy több tabletta hullik egyik üvegből a másikba.

Laura figyelmen kívül hagyhatta volna.

De az édesanyja több mint húsz évig ápolónő volt egy pueblai állami kórházban. Laura gyógyszeres dobozok láttán nőtt fel, és hallotta a figyelmeztetéseket az adagolásról és a mellékhatásokról.

Másnap megkapta Gabriel egyik piruláját.

Egy barátnője egy magánlaboratóriumban dolgozott.

Saját zsebből fizette az elemzést.

„És mit találtak?” – kérdezte Gabriel.

Laura elővett egy összehajtott papírlapot.

– Egy olyan vegyület, amely megváltoztatja a véralvadást. A barátom azt mondta, hogy kis mennyiségben, több napon keresztül adagolva belső vérzést okozhat, és úgy tűnhet, mintha a személy egyszerűen csak leromlott állapotú lenne.

Gábrielnek fázott.

Nem a betegség miatt.

A magyarázat brutális világossága miatt.

Biztonságban vagy?

– Kétszer ellenőriztettem a mintát.

Gabriel a tálcára nézett, amit Ofelia az előbb hagyott ott.

Aztán eszébe jutott, hogy Renata külföldi orvosokról, végrendeletekről és arról beszélt, hogy „mindennek rendben kell lennie”.

Most először értette meg, hogy talán mégsem beteg.

Talán valaki arra várt, hogy meghaljon.

„Miért segítettél nekem?” – kérdezte.

Laura egy pillanatra lesütötte a tekintetét.

– Mert hagyni valakit meghalni, amikor meg lehet akadályozni, szintén döntéshozatal.

Gábriel hallgatott.

Aztán a termoszra mutatott.

— Mit hoz magával?

– Csirkehúsleves. Én magam készítettem. Mateo végig velem volt.

Gábriel elvette a poharat.

Azon az estén hetek óta először ivott valamit, ami még nem jutott el Ofélia kezébe.

És bár a forró leves egy kicsit visszaadta erejét, valami még rosszabbat is megértett:

Ha Laurának igaza volt, a felesége nemcsak hogy tudta, hogy haldoklik.

Valaki a házban segített neki elérni ezt… és Gabriel úgy döntött, úgy tesz, mintha folyton beleesne ebbe a csapdába.

2. RÉSZ

A következő hat napban Gabriel továbbra is a tökéletes pácienst játszotta.

Ofélia továbbra is hozott reggelit, ebédet és vacsorát.

Laura várt pár percet, majd leszedte a tálcákat, és diszkréten visszatette az ételt.

A tabletták eltűntek a lefolyóban.

Nélkülük Gabriel javulni kezdett.

Először is, megszűnt a hányingere.

Aztán sikerült majdnem egy órán át ülve maradnia.