Ez egy olyan kifejezés volt, amit anélkül mondott, hogy szándékában állt volna mélyenszántónak tűnni.
Talán ezért emlékezett rá.
Három héttel később kiment a kertbe.
A bejárat közelében lévő bougainvillea túl nagyra nőtt.
A fűnek karbantartásra volt szüksége.
Gábriel leült egy kőrisfa alá.
Mateo egy dinoszauruszokról szóló könyvvel a kezében jelent meg.
Amikor meglátta, közelebb lépett.
– Már sétál is.
– Úgy tűnik, igen.
– Anyukám azt mondta, hogy minden rendben lesz.
– Anyád sok mindent tud.
Mateo komolyan gondolta.
– Nem mindegyikük.
– Ó, nem?
– Nem tudja pontosan, miért tűntek el a dinoszauruszok.
Gábriel hangosan felnevetett.
Amióta minden elkezdődött, most először nevetett igazán.
– Akkor van egy problémánk.
Máté leült mellé.
Kinyitotta a könyvét, és húsz percig magyarázta, miért sokkal érdekesebb az ankylosaurus, mint a tyrannosaurus.
Gábriel hallgatott.
Nem nézett a telefonjára.
Nem gondolt szerződésekre.
Nem nézte meg az e-mailjeit.
Csak egy gyereket hallott dinoszauruszokról beszélni.
Laura ekkor kijött két csésze teával.
– Matthew, hagyd Gabriel urat pihenni.
—Engem nem zavar.
Átadott neki egy csészét.
— Cukor nélkül.
Gábriel ránézett.
– Emlékeztél.
– Majdnem két éve készítem elő a dolgokat ebben a házban.
A válasz kicsit fájt.
Nem azért, mert kegyetlen volt.
Mert igaz volt.
Laura majdnem két éve ismerte a beosztásukat, az ételeiket, a szokásaikat.
Alig tudta meg a nevét, amikor megmentette az életét.
„Fizetésemelést szeretnék adni neked” – mondta.
Laura összevonta a szemöldökét.
– Nem kell.
-Tudom.
– Akkor ne hálából tedd.
„Nem hálából teszem. Szükségem van valakire, aki hozzáértően kezeli ezt a házat, és te már végzed ezt a munkát.”
Laurának eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Ebben az esetben munkának tekintjük.
Gábriel elmosolyodott.
– Munkaként.
Laura hivatalosan is a rezidencia adminisztrátora lett.
Az új fizetéssel át tudta helyezni Mateót egy jobb iskolába, és komolyan elkezdett spórolni, hogy saját lakást vehessen.
Gábriel fokozatosan visszatért a társaságához.
Felfedezte, hogy távolléte alatt néhány alkalmazott rendkívül lojális volt.
Mások nem.
Egy partner megpróbálta kihasználni a gyengeségét, hogy módosítson egy szerződést.
Egy másik felajánlotta, hogy projekteket finanszíroz anélkül, hogy bármit is kért volna cserébe.
Gábriel másképp kezdte megfigyelni az embereket.
Évekig azt hittem, hogy a tárgyalás tudása egyenértékű a jellem megítélésének tudásával.
Tévedett.
Tudta, hogyan kell mérlegeket olvasni.
Nem emberek.
Testvére, Alejandro Guadalajarából érkezett, amikor Gabriel már támaszték nélkül tudott járni.
Késő estig beszélgettek.
„Miért nem hívtál?” – kérdezte Alejandro.
– Azt hittem, meg tudom oldani.
—Majdnem megöltek, és te folyton azt mondogatod, hogy „oldd meg”, mintha szerverhiba lenne.
Gábriel elmosolyodott.
– Ezen dolgozom.
Alejandro másnap reggel figyelte Laurát, miközben a reggelit készítette, Mateo pedig szenvedélyesen vitatkozott egy Triceratopsról.
Később, amikor egyedül maradtak, megkérdezte:
– Megbízol benne?
-Igen.
-Sok?
Gábriel ránézett.
– Mit szeretnél kérdezni?
Alejandro felemelte a kezét.
– Semmi. Majd megtudod.
De a kérdés megmaradt.
Gabriel rájött, hogy akkor is Laurára gondol, amikor a lány nincs a közelben.
Nem azért, mert megmentettem az életét.
Ez túl egyszerű volt.
Azért gondolt rá, mert a lány sosem próbálta lenyűgözni.
Mert vitatkozott vele, amikor egy döntést abszurdnak tartott.
Mert nem engedte volna, hogy Mateo mások holmijához nyúljon, pedig olyan tárgyak vették körül őket, amiket Gabriel tízszeresen is megvehetne anélkül, hogy észrevenné.
Mert sikerült egy hatalmas, hideg házat olyan hellyé varázsolnia, ahol reggelente kávéillat terjeng, és valaki nevetett a konyhában.
Egyik vasárnap Mateo a nappaliban rajzolt, miközben Gabriel olvasott.
Hirtelen megkérdezte:
– Feleségül fogod venni az anyámat?
Gabriel lassan leengedte az újságot.
– Miért kérdezed ezt?
– Mert furcsán néz rá.
– Milyen furcsa?
Mateo félrebillentette a fejét.
– Mint amikor kimegy a szobából, és te még mindig figyeled, pedig már nincs ott.
Gábriel válasz nélkül maradt.
– Ez egy bonyolult kérdés.
– Anyukám mondja ezt, amikor nem tudja, mit válaszoljon.
– Az anyukád nagyon okos.
-Igen.
Mateo visszatért a rajzához.
Egy perccel később hozzátette:
– Ha feleségül veszi, engem nem zavar.
Gabrielnek el kellett rejtenie egy mosolyt az újság mögé.
Azon az estén komolyan elgondolkodott ezen.
Nem a házasságkötésben.
Laurában.
És a következtetés jobban megijesztette, mint várta.
Nem akartam összekeverni a hálát a szeretettel.
Nem akarta a nőt, aki megmentette az életét, valamiféle érzelmi jutalommá változtatni a túléléséért.
Még kevésbé volt hajlandó kihasználni a köztük lévő hatalmas gazdasági különbséget.
Ezért hetekig nem szólt semmit.
Egészen addig az éjszakáig, amíg Mateo korán el nem feküdt egy megfázás miatt.
Gabriel Laurát teát készítve találta.
– Beszélni akarok veled.
A nő ránézett.
– Történt valami?
-Nem rossz.
Bementek a nappaliba.
Gabriel azért gyújtotta be a kandallót, mert hideg volt az éjszaka.
Laura leült egy karosszékbe.
Gábriel egy másikban.
– Mateo megkérdezte, hogy feleségül foglak-e venni.
Laura egy pillanatra lehunyta a szemét.
-Istenem.
– Ne szidd meg őt.
– Hat éves. Bármit kérdezhet.
– A probléma az, hogy olyasmit kérdezett, amin én is gondolkodtam.
Laura letette a csészét az asztalra.
– Gábriel…
Ez volt az első alkalom, hogy csak a nevén szólította.
– Nem – mondta. – Ne csináljuk ezt.
-Mert?
