1. RÉSZ

„Mától kezdve a teljes havi 180 000 pesós fizetésemet anyámnak adom! És neked, Mariana, a saját pénzedből kell majd boldogulnod!”

Alejandro kimondta ezeket a szavakat, miközben a teherautó kulcsait a márványasztalra helyezte.

Az anyja, Doña Beatriz, elégedetten mosolygott a karosszékéből.

– Ez aztán a lélek, fiam! Végre megérted, ki volt veled egész életedben. A feleségek jönnek-mennek, de az anya csak egy.

Marianna lassan felemelte a tekintetét.

Hét éve volt feleségül Alejandróval, és az elmúlt négy évben egy gyönyörű rezidenciában éltek Querétaro egy exkluzív környékén.

A férje éppen akkor kapott előléptetést értékesítési vezetővé. Havi 180 000 pesót keresett, és meg volt győződve arról, hogy ezzel ő lett a család legfontosabb embere.

– És ki fogja fizetni a ház költségeit? – kérdezte Mariana.

Alejandro hangosan felnevetett.

– Ne a számláiddal kezdd. Te is dolgozol. Fizesd a számláidat, és hagyd, hogy anyám kezelje az én pénzemet.

– Ez magában foglalja a szupermarketet, a szolgáltatásokat és a naponta rendelt ételt is?

– Ó, mennyire eltúlzott! – vágott közbe Beatriz. – Úgy tűnik, zavar téged, hogy a fiam szeret engem.

Mariana az anyósára nézett. A nő dizájnerblúzt és drága órát viselt, és frissen manikűrözött körmei voltak.

Mindez így vagy úgy Mariana zsebéből származott.

De úgy tűnt, egyikük sem emlékezett rá.

– Rendben – felelte a nő. – Mától kezdve mindenki a saját dolgáért felelős.

Alejandro diadalmasan mosolygott.

– Örülök, hogy érted a helyed.

Mariana mindenféle veszekedés nélkül felment a szobájába.

Bent megnyitotta a banki alkalmazását, és ellenőrizte a többi kártyát, amit Alejandro használt éttermekben, vásárláskor és benzinkúton.

Deaktiválta őket.

Aztán lemondta a naponta érkező készétel-szolgáltatást a rezidenciára.

Lemondta a heti bevásárlócsomagot is, ami finom húsokat, importált tenger gyümölcseit és Beatriz minden szeszélyét tartalmazta.

Évekig fizettem azért, hogy elkerüljem a vitákat.

Azon a délutánon rájött, hogy a nagylelkűsége mások iránti kötelességgé vált.

Este kilenc órakor Alejandro belépett az ebédlőbe.

A hatalmas asztal teljesen üres volt.

– Mariana! Hol a vacsora?

Egy könyvet olvasott, és ült.

– Már vacsoráztam.

–Hogy érted azt, hogy már vacsoráztatok? Mi mi lesz velünk?

Mariana felállt, levett egy fehér tányért a vitrinről, és a férje elé tette.

–Kérdezd meg anyukádat. Nála van a 180 000 pesód. Valószínűleg tud neked venni valamit enni.

Alejandro ököllel az asztalra csapott.

– A férjed vagyok! Kötelességed gondoskodni rólam!

– És azt mondtad, hogy a saját pénzemből éljek. Pontosan ezt teszem.

Dühösen Alejandro megnyitott egy étkezdei alkalmazást, és rendelt egy vacsorát majdnem négyezer pesóért.

Amikor megpróbált fizetni, egy piros értesítés jelent meg:

MŰVELET ELUTASÍTVA.

Újra próbálkozott.

Ugyanaz az eredmény.

– Mariana, oldd fel a kártyámat!

– Ez nem a te kártyád, Alejandro. Az enyém.

Aztán megjelent Beatriz.

– Milyen botrányt okoznak?

– Anya, pénz kell vacsorára!

A nő elfordította a tekintetét.

– Fiam, igazából el akartam mondani neked valamit. Már befizettem 120 000 pesót egy gyémánt nyakláncra. Ez egy olyan lehetőség, amit nem hagyhattam ki.

Alejandro lefagyott.

– Elköltötted majdnem az egész első fizetésemet?

– Ne légy önző! Rám bíztad az irányítást.

Marianna becsukta a könyvét.

– Jó éjszakát. Aludj jól.

De mielőtt elérhette volna a lépcsőt, Beatriz fenyegetőzött:

„Holnap megkérem a fiamat, hogy vegye el tőled minden kényelmet. Majd meglátjuk, meddig bírod ki ez a ház nélkül!”

Marianna megállt.

Azon az estén először mosolygott igazán.

Mert az anyósa az előbb azzal fenyegette meg, hogy elvesz valamit, aminek a valódi tulajdonosát még csak nem is ismerte.

És ami a következő negyvennyolc órában történni fog, az lerombolja majd a család minden bizonyosságát.

2. RÉSZ

Másnap reggel Alejandro a lakópark adminisztrátorának hívására ébredt.

Két hónapnyi fenntartási díj volt kifizetve, a következő díj pedig azon a héten esedékes volt.

– A feleségem mindig megjavítja – felelte bosszúsan.

– Így van, uram. A felesége közölte velünk, hogy a továbbiakban nem fogja kezelni az Ön és édesanyja kiadásait.

Alejandro letette a telefont.

Amikor lement a földszintre, Beatrizt a hűtőszekrény előtt találta.

„Nincs lazac, nincs serrano sonka, sőt, még a kávém sincs, amit szeretek! Mit csinált az a nő?”

Mariana elegáns krémszínű öltönyben jelent meg.

– Lemondtam a vásárlásokat, amiket én fizettem.

„Szánalmas ördög vagy!” – kiáltotta Beatriz.

– Nem, asszonyom. Egyszerűen abbahagytam az ízlésének finanszírozását.

Sándor tudni akarta, hogy mennyibe kerülnek a dolgok valójában.

Mariana megmutatta neki az összefoglalót.

Élelmiszer és szupermarket: 42 ezer peso havonta.

Karbantartás, szolgáltatások és kertészet: 24 ezer.

Teherautó, biztosítás és benzin: 38 ezer.

Éttermek, szépségápolási kezelések és Beatriz személyes vásárlásai: további 46 ezer.

És még mindig voltak adók, javítások és egyéb költségek.

„Ez lehetetlen!” – kiáltotta Sándor.

– A lehetetlen az volt, hogy így éltél, abban a hitben, hogy mindenért te fizettél.

Beatriz úgy döntött, bebizonyítja, hogy nincs szüksége a menyére.

Azon a délutánon elment egy ínyencboltba, és két bevásárlókocsit töltött meg importált termékekkel.

Amikor a pénztáros bejelentette, hogy összesen 18 760 peso van, büszkén elővette a kártyáját.

„Vigye a pénzét, kisasszony. A fiam sokat keres.”

A terminál hangot adott ki.

Fizetés elutasítva.