– Ó, de kár! Rokonokat fogadok Monterreyből. Nincsenek szabad szobáim.
Beatriz erősködött.
– Csak két éjszakáról lenne szó.
Patricia lehalkította a hangját.
„Különben is, hallottam a hitelekkel kapcsolatos problémákról. Nem akarok belekeveredni.”
És bezárult.
Beatriz mozdulatlan maradt.
Évekig fizette az étkezéseket, ajándékba adott parfümöket, és azzal dicsekedett, hogy azok a nők a legjobb barátai.
Most senki sem akarta fogadni.
Alejandro olcsó szobát kapott, hogy ott töltse az éjszakát.
A kis szálloda ablakából egy kivilágított sugárút látszott.
Amíg Beatriz aludt, megnézte a híreket a mobilján.
Aztán megjelent egy üzleti kiadvány.
„Mariana Hernández, Mexikó egyik legbefolyásosabb technológiai vállalkozója.”
A fénykép a feleségét ábrázolta egy üzleti ceremónia során Mexikóvárosban.
Alejandro kinyitotta a cikket.
Azt olvasta, hogy Mariana egy technológiai cég vezérigazgatója és fő részvényese, amely az ország különböző városaiban rendelkezik működéssel.
Cége digitális rendszereket fejlesztett nagyvállalatok számára, és nemrégiben jelentős befektetést kapott.
Alejandro ürességet érzett a gyomrában.
Tudtam, hogy Mariana sokat dolgozik.
Tudtam, hogy projekteket menedzselt.
De sosem érdeklődött eléggé ahhoz, hogy megértse, mekkora céget épített fel.
Amikor Mariana megpróbált mesélni neki az eredményeiről, általában félbeszakította:
– Igen, drágám, ez nagyszerű. De hallanod kellene, hogy nekem hogy ment.
Most már megértette ezeket a végtelen megbeszéléseket, üzleti utakat és nemzetközi hívásokat.
Emlékezett egy vacsorára, ahol Mariana egy fontos szerződés aláírását akarta megünnepelni.
Nem volt hajlandó elkísérni, mert az anyja vásárolni akart menni.
Azon az estén Mariana egyedül vacsorázott.
Alejandro az ágyon hagyta a mobiltelefonját.
Most először nem csak attól félt, hogy elveszíti a kényelmét.
Szégyellte magát.
Egy rendkívüli nő mellett élt anélkül, hogy megállt volna megismerni.
Másnap reggel egyenesen Mariana irodájába ment.
Az üvegépület több emeletes és egy elegáns fogadótérrel rendelkezett.
– Beszélnem kell a feleségemmel – mondta az őrnek.
– Van időpontja, uram?
– Alejandro vagyok, a férje.
A recepciós ellenőrizte a rendszert.
– Sajnálom. Ms. Hernández elfoglalt.
Alejandro erősködött.
A hangja elcsuklott.
– Kérlek, mondd meg neki, hogy itt vagyok. Beszélnem kell vele.
Többen megfordultak.
Aztán megjelent Mariana, két vezető kíséretében.
Amikor meglátta, megállt.
Alejandro odalépett hozzá.
– Marianna, bocsáss meg!
Letérdelt mindenki előtt.
„Esküszöm, hogy megváltozom. Nem hagyom, hogy anyám többé beleavatkozzon az életünkbe. Minden fillért, amit keresek, neked adok. De ne hagyj el!”
Mariana érezte az alkalmazottak fürkésző tekintetét.
– Kelj fel, Alejandro!
– Nem, amíg meg nem bocsátasz!
–Álljon fel. Beszélhetünk anélkül, hogy látványosságot csinálnánk ebből.
Kimentek egy közeli kávézóba.
Alejandro alig reggelizett, ezért Mariana két süteményt és kávét rendelt.
Miközben evett, a nő letett egy mappát az asztalra.
– Itt van a javasolt válási megállapodás. Megtekintheti a saját ügyvédjével.
Alejandro otthagyta az ételt.
– Nem akarok válást.
-De igen.
– Mariana, hét év nem érhet így véget!
Egy pillanatra lesütötte a tekintetét.
– Nem is kellett volna úgy megtapasztalniuk őket, mint az előző hármat.
Alejandro sírni kezdett.
–Anyám teletömte a fejemet hülyeségekkel.
Marianna tagadta.
– Az édesanyád felelős a szavaiért. De te voltál a férjem. Úgy döntöttél, hogy hiszel neki, megalázol engem, és úgy bánsz a dolgaimmal, mintha a sajátjaid lennének.
– Távol fogok maradni tőle.
„Nem kell elhagynod az anyádat ahhoz, hogy tiszteld a feleségedet. Soha nem kértem erre.”
Alejandro hallgatott.
Mariana ezután bemutatta a nevére szóló kölcsönkérelemmel kapcsolatos dokumentumokat.
– Ezt is külön kell megoldanunk. Már kértem jogi tanácsot, és nem fogom visszavonni a panaszt csak azért, mert megígéred, hogy megváltozol.
Sándor elsápadt.
– Feljelentettél engem?
– Megpróbáltad engedély nélkül felhasználni a személyazonosságomat.
Lehajtotta a fejét.
– Azt hittem, megjavíthatom, mielőtt rájössz.
Mariana mély szomorúsággal figyelte őt.
–Ez volt a legrosszabb az egészben, Alejandro. Nem is gondoltál rá, hogy megkérdezd. Arra gondoltál, hogy eltitkolod előlem.
Néhány percig egyikük sem szólt semmit.
Végül Alejandro megkérdezte:
– Tényleg nem szeretsz már engem?
Marianna kinézett az ablakon.
–Még mindig fáj emlékezni arra, hogy mik voltunk. De szeretni valakit nem jelenti azt, hogy jogot adunk neki arra, hogy lerombolja a lelki békédet.
Felkelt.
– Van időd átnézni a dokumentumokat. A többit jogi úton rendezzük.
Fizette a számlát.
Alejandro ülve maradt, és a mappát nézte.
Emlékezett az üres tányérra arról az estéről.
Abban a pillanatban azt hitte, hogy Mariana meg akarja alázni.
Most már megértette, hogy egyszerűen felhagyott egy olyan felelősség vállalásával, amelyet soha nem lett volna szabad egyedül viselnie.
Hat hónappal később a válást véglegesítették.
Alejandro számos teljesítményprobléma, hiányzás és adósságaival kapcsolatos konfliktus után elvesztette vezetői pozícióját.
Egy disztribúciós cég raktárában kapott munkát.
Sokkal kevesebbet keresett, mint korábban.
Beatrizzel élt egy kis lakásban, messze az exkluzív, zárt lakóparkoktól, amelyekkel annyira dicsekedtek.
Az anyja szinte az összes ékszerét eladta, hogy fedezze a fennálló adósságait.
Emellett táskákat, bizsukat és kiegészítőket kezdett kínálni egy kis hétvégi standon.
Egyik délután, miközben az árut rendezgette, Patricia megjelent két ismerősével a régi klubból.
– Beatriz! Te most itt árulsz?
A nő érezte, hogy ég az arca.
– Dolgozom – felelte.
Patricia észrevett egy olcsó karkötőt.
– Az élet váratlan fordulatokat tart, nem igaz?
Beatriz nem válaszolt.
Most először értette meg, mennyire fájhatnak a felsőbbrendűségi pozícióból kimondott szavak.
