Most további 95 000 pesóra volt szüksége a vásárlás kifizetéséhez.

„Meg kell szerezned nekem azt a pénzt” – követelte a fiától. „Nem fogom elveszíteni az előleget.”

– Anya, nincs semmi a számlámon.

– Akkor kérdezd meg Marianát!

– Láttad, hogy egyetlen pesót sem akar nekünk adni!

Beatriz felháborodottan mutatott rá.

– Te vagy a ház ura. Oldd meg a problémát.

Alejandro személyi kölcsönt igényelt a bankjától, de a kérelmét elutasították a kimerült hitelkártyái és egyéb pénzügyi kötelezettségei miatt.

Kétségbeesésében azonnali kölcsönkérelmeket keresett.

Valaki tizenötezer pesót engedélyezett sértő feltételekkel.

Elfogadta őket.

Később, néhány régi családi dokumentum fényképei között megtalálta Mariana hivatalos igazolványának másolatát.

A képernyőt bámulta.

Veszélyes ötlet villant át az agyán.

Ha a felesége adatait felhasználva újabb kölcsönt igényelne, több pénzhez juthatna.

Megpróbálta megcsinálni.

A platformnak azonban további ellenőrzésekre volt szüksége, amelyeket nem tudott elvégezni.

Mariana riasztást kapott egy személyes adataihoz kapcsolódó gyanús lekérdezésről.

Az ügyvédje azt javasolta, hogy blokkolja az új kéréseket, tartsa meg az üzeneteket, és tegye meg a vonatkozó panaszt.

Délután, amikor Mariana felhívta Alejandrót, hogy megkérdezze tőle, mit tett, így válaszolt:

„Csak pénzre volt szükségem. Később elmagyaráztam volna neked.”

– Felvennél kölcsönt a nevemre engedély nélkül?

– Én vagyok a férjed!

– Ettől még nem vagy a személyazonosságom tulajdonosa.

Marianna befejezte a hívást.

A kezei enyhén remegtek.

Nem a pénzvesztéstől való félelem miatt.

De azért, mert éppen akkor jött rá, hogy meddig képes elmenni a férfi, akivel hét évig voltak együtt.

A tizenötezer pesós kölcsön sem oldott meg semmit.

A behajtók kitartóan telefonálni kezdtek.

Először is Alejandrónak.

Aztán Beatrizhez.

Végül üzenetek érkeztek több családi kapcsolattartóhoz is.

Doña Beatriz, aki mindig a tökéletes életével dicsekedett a klub barátainak, kellemetlen kérdéseket kezdett kapni.

Egyik reggel szemetet találtak a kapu előtt, és fenyegetéseket festettek a külső kerítésre.

Alejandro értesítette a rendőrséget és feljelentést tett a fenyegetések miatt.

Amikor Mariana megérkezett, a bejáratnál sírva találta Beatrizt.

– Nézd, mit okoztál! – kiáltotta az anyósa. – Ha továbbra is te fizettél volna mindent, semmi sem történt volna meg.

Marianna mély lélegzetet vett.

– 180 000 pesót kaptál. Nem én döntöttem el, hogyan költöd el. És nem én igényeltem ezeket a kölcsönöket sem.

Alejandro vörös szemekkel közeledett.

– Mariana, könyörgök. Segíts nekem még egyszer utoljára.

Egy pillanatra eszébe jutott a férfi, akivel találkozott.

A fiatalember, aki virágot vitt neki munka után.

Aki megígérte, hogy együtt építik fel az életüket.

Aki sírt, miközben átölelte, amikor a szülei meghaltak.

Mikor vált képessé arra, hogy titokban felhasználja a dokumentumait?

„Nem menthetlek meg folyton azoktól a döntésektől, amiket anélkül hozol meg, hogy megkérdeznéd velem” – válaszolta.

Beatriz ismét közbeszólt.

–Akkor add el ezt a házat! Amennyit ér, abból kifizethetjük az adósságokat, és vehetünk egy kisebbet.

Mariana hitetlenkedve nézett rá.

Miután az anyósa tudomást szerzett az ingatlanról, továbbra is úgy beszélt az ingatlanról, mintha az övé lenne.

– Ez a ház nem azért fog eladni, hogy vegyen magának egy nyakláncot, asszonyom.

– Te átkozottul önző nőszemély!

– És másik lakhelyet kell találnod.

Beatriz abbahagyta a sírást.

– Kirúgsz minket?

–Elválok Alejandrótól. Az ügyvédem hivatalosan értesíteni fogja a szükséges lépésekről, hogy a jogi eljárásoknak megfelelően elköltözhessen.

Alejandro mindkét kezét a fejéhez kapta.

Marianna folytatta:

– Éveken át kényelmes életet kínáltam nekik. De ők örök adósságnak nézték a nagylelkűségemet.

A következő hetekben Alejandro kétségbeesetten kereste a módját, hogy visszanyerje az irányítást.

Először megpróbálta rávenni Marianát, hogy menjen el párterápiára.

Aztán felajánlotta, hogy odaadja neki a fizetését.

Amikor a lány kitartott a döntése mellett, elkezdte mondogatni neki, hogy túloz.

„Csak egy rossz időszak volt” – erősködött.

– Nem, Alejandro. Évekig rosszul bántak velem.

Végül megállapodás született a lakás elhagyásáról.

Mariana elősegítette a holmijuk összegyűjtését, és költöztető céget fogadott fel, hogy elkerülje a további konfrontációkat.

Azon a délutánon, amikor elindultak, Beatriz sírva pakolta a tervezői ruháit több bőröndbe.

– Soha nem gondoltam volna, hogy így végzem – ismételte meg.

Alejandro egy kartondobozon ült, és a padlót bámulta.

A teherautót már leszállították az ügynökségnek.

A hitelkártyák kimerültek.

Az anyjának pedig le kellett mondania a nyaklánc megvásárlását, amivel a foglaló jelentős részét elvesztette.

Amikor az utolsó bőrönd is kijött az ajtón, Beatriz Marianához fordult.

– Egyszer még bánni fogod, hogy elvesztettem a fiamat.

Mariana a tekintetét állta.

– Asszonyom, az elvesztése tragédia lett volna, ha valaha is igazán mellettem állt volna.

Senki sem válaszolt.

Alejandro fogta a táskáit és elkísérte anyját a taxihoz.

Ahogy becsukta a kaput, Marianát váratlan szomorúság fogta el.

Nem ünnepeltem.

Abban a házasságban voltak boldog pillanatok is.

De megértette, hogy a jó dolgokra való emlékezés nem jelenti azt, hogy a rosszakat a végtelenségig el kell viselnie.

Beatriz biztosította őket, hogy megszállhatnak a barátjánál, Patriciánál, egy gazdag asszonynál, akivel reggelizni szokott találkozni.

Négy bőrönddel a kezében érkeztek a lakhelyükre.

Patricia a kapu mögött fogadta őket.

– Beatriz, micsoda meglepetés!

– Barátom, akadt egy kis családi problémánk. Néhány napig nálad kell maradnunk.

A nő a bőröndökre nézett.