Beatriz követelte, hogy újra megpróbálhassuk.
Az sem működött.
Két ismerőse volt szemtanúja a sportklubból a jelenetnek.
És ami még rosszabbá tette a helyzetet, Mariana egy vásárló kíséretében elsétált a pénztárak mellett.
Az anyósa meglátta.
– Letiltottad a pénzem!
Mariana hangtalanul válaszolt:
– Soha nem fértem hozzá a fiókjához, asszonyom.
Azon az estén Beatriz meggyőzte Alejandrót, hogy a felesége meg akarja őket alázni.
„Véget kell vetnetek ennek. Egy nő nem csinálhatja így a férjéből a kinézetét.”
Alejandro úgy döntött, elveszi Marianától a teherautó kulcsait, amivel a barátainak volt hivalkodva.
De amikor a jármű dokumentumait kereste, valami rejtélyesre bukkant.
A bérleti szerződés Mariana nevére szólt.
Minden hónapban fizetett.
Másnap Mariana beszélt az ügynökséggel, beleegyezett a szerződés idő előtti felbontásába, és személyesen vállalta a büntetéseket.
Amikor Alejandro visszatért a munkából, az ügynökség egyik alkalmazottját találta ott, aki a teherautó átvételére várt.
„Az a kocsi az enyém!” – kiáltotta.
Mariana megmutatta neki a szerződést.
– Soha nem volt a neveden.
Alejandro érezte, ahogy megmozdul a talaj a lába alatt.
Ugyanazon az estén Beatriz beidézte Roberto bácsit és Silvia nénit, hogy nyilvánosan megvádolja Marianát a házassága tönkretételével.
A családtagok meg voltak győződve arról, hogy meg kell feddniük a nőt.
„Egy feleségnek el kell tartania a férjét” – kezdte Roberto.
Mariana letett egy mappát a számlakivonatokkal az asztalra.
– Mielőtt ítélkeznél felettem, nézd meg, ki fizette valójában ezt a házat öt éven át.
Roberto olvasni kezdett.
Az arckifejezése megváltozott.
Silvia a szája elé kapta a kezét.
A dokumentumok azt mutatták, hogy Mariana gyakorlatilag az összes családi költséget fizette.
De volt valami még ennél is meglepőbb.
A bevételek között szerepeltek Alejandro öccsének féléves átutalásai a santiagói magánegyetemre.
„A tanulmányait is te fizetted?” – kérdezte Roberto.
– Amióta beiratkozott. Alejandro soha nem járult hozzá a tandíjhoz.
Beatriz remegni kezdett.
– És mit csinált a fiam a sok pénzével?
Marianna hallgatott.
Alejandro kétségbeesetten próbált témát váltani.
– A lényeg az, hogy ez a ház az enyém is! És tessék, amit mondok!
Mariana kinyitott egy második mappát.
Elővett egy közjegyző által hitelesített okiratot, maga elé tette, és egy névre mutatott.
– Mielőtt folytatnám az utasításokat, Alejandro, el kell magyaráznod, miért hivalkodsz egy olyan ingatlannal, amit hét éve soha nem vettél.
A férfi elolvasta az első oldalt.
Az arca teljesen elvesztette a színét.
De ami a legfélelmetesebb volt számára, azt a következőben leírták.
3. RÉSZ
A dokumentum második oldalán egy olyan dátum szerepelt, amelyet Alejandro soha nem fog elfelejteni: 2014. március 14.
Három évvel az esküvője előtt.
Alatta Mariana Hernández teljes neve szerepelt, aki akkor még egyedülálló volt, mint a lakóhely egyedüli tulajdonosa.
Alejandro újra elolvasta a dokumentumot.
Egyszer.
Kétszer.
– Ennek tévedésnek kell lennie – mormolta. – Együtt vettük ezt a házat.
Marianna lassan megrázta a fejét.
– Nem, Alejandro. Kamatmentes részletfizetéssel vetted a nappali bútorait. A szüleim rám hagyták a házat, mielőtt meghaltak.
Doña Beatriz kikapta a kezéből a papírokat.
– Az nem számít! A fiam a férjed! Jogai vannak!
– A jogokat dokumentumokkal határozzák meg, asszonyom, nem kiabálással.
Mariana elmagyarázta, hogy a házasságkötés előtt mindketten házassági szerződést írtak alá különvagyon-rendszer alapján. A vagyon a nevére volt bejegyezve, és soha nem került átruházásra.
„Hét éven át hagytam, hogy ennek a háznak a tulajdonosaként tüntesd fel magad” – mondta Alejandrónak. „Soha nem javítottalak ki a barátaid előtt, mert azt hittem, hogy a büszkeséged ártalmatlan. Tévedtem.”
Roberto becsukta a mappát.
– Alejandro, tényleg sosem tudtad meg, ki vette meg ezt az ingatlant?
A férfi lesütötte a tekintetét.
Igen, tudtam.
Tökéletesen emlékezett arra a beszélgetésre az esküvő előtt. Mariana elmagyarázta, hogy a szülei ráhagyták a házat, és hogy családi ereklyeként szeretné megtartani.
De az évek múlásával elkezdte azt mondani, hogy megvette.
Először a kollégái előtt.
Később, családi összejöveteleken.
Végül elhitte a saját hazugságát.
– Szóval, mit tervezel csinálni? – kérdezte Beatriz láthatóan idegesen.
Mariana elővett egy másik dokumentumot.
– Az ügyvédem már készíti a válókeresetet. A megfelelő csatornákon keresztül kell intézkednünk a távozásáról is.
Alejandro ököllel az asztalra csapott.
– Nem teheted tönkre a családunkat egy pénzzel kapcsolatos vita miatt!
Mariana néhány másodpercig nézte.
– Nem fogok semmit sem lerombolni. Felhagyok valaminek a támogatásával, amit évek óta tönkreteszel.
Beatriz sírni kezdett.
– Mindazok után, amiket érted tettem!
– Mondjon valamit, asszonyom – felelte Mariana. – Mikor kérdezte utoljára, hogy fáradt vagyok-e? Mikor köszönte meg, hogy fizettem az orvosi időpontjait, az utazásait vagy a kezeléseit? Törődött már velem anélkül, hogy pénzre lett volna szüksége?
Beatriz kinyitotta a száját, de nem talált választ.
Roberto felkelt.
– Eleget hallottam már. Felhívtak minket, hogy Marianát vádolják, és kiderült, hogy gyakorlatilag mindenkit támogatott.
Alejandro most először látta anyját hallgatni a család előtt.
De ez a megaláztatás csak most kezdődött.
Három nappal később hívás érkezett az ékszerboltból, ahol Beatriz lefoglalta a gyémánt nyakláncát.
A fennmaradó összeg kifizetése még aznap este esedékes volt.
A nő Alejandro fizetésének szinte teljes részét előlegre, ajándékokra és más rokonoknak juttatott utalásokra költötte.
