Alejandro háromszor elolvasta a mondatot.
Aztán a lepedőt a lábára fektette, és a szélvédőt bámulta.
Volt egy fia.
Mateo a fia volt.
Hét születésnap.
Hét karácsony.
Az első fog, az első lépések, az első szó, az óvodakezdés, a lázas éjszakák, a hűtőszekrényre ragadt rajzok, az első esés a bicikliről.
Minden nélküle történt.
Míg Alejandro építkezésekre utazott, szerződéseket kötött, és meggyőzte magát arról, hogy Mariana elhagyta őt, a fia a dédnagymamája botjába kapaszkodva tanult meg járni.
Marianna számát tárcsázta.
– Már megvan az eredmény.
– Tudom, mire gondolsz – felelte. – Mindig is tudtam.
– Mehetek én?
Marianna néhány másodpercig hallgatott.
– Holnap négykor.
– Megyek vásárolni…
-Nem.
–Micsoda nem?
– Ne jöjj játékboltba!
Alejandro hallgatott.
Pontosan ezt gondoltam én is.
Egy távcső. Egy bicikli. Az a csillagokkal teli takaró. Bármi, amivel hét évet kárpótolhatnánk.
– A bűntudat szörnyű apa, Alejandro – mondta Mariana. – Mateónak nincs szüksége arra, hogy dobozokkal kérj bocsánatot. Tudnia kell, hogy ott leszel-e egy véletlenszerű kedden, amikor házi feladata van, egy szombaton, amikor beteg, vagy egy olyan napon, amikor nincs semmi izgalmas tennivaló.
Ezek a szavak egész éjjel vele maradtak.
Másnap üres kézzel érkezett.
Doña Elena botjára támaszkodva nyitotta ki az ajtót.
Tetőtől talpig végigmérte, és mivel észrevette, hogy nem visz magával ajándékot, láthatóan helyeselte.
– Gyere be. Már egy órája kinéz az ablakon.
Mateo még mindig a kezében tartotta a lábát.
– Tényleg vannak üzletek a bevásárlóközpontban?
-Néhány.
– És már nem haragszanak a váza miatt?
-Nem.
-Kiváló.
Az első pár percben senki sem tudta, mit mondjon.
Amíg Alejandro meg nem látott egy régi doboz építőkockákat, amikből űrállomást lehetett építeni a földön.
– Nem fejezted be?
– Nem tehetem. A teteje leesik.
Fél órával később a szőnyegen ültek, darabokkal körülvéve.
„Ez a sugár fejjel lefelé van” – magyarázta Alejandro.
– Tudtam, hogy valami baj van!
– Igen. Te.
Mateo összevonta a szemöldökét, szemöldöke ugyanolyan volt, mint az övének.
Alejandro nevetett.
— Miért nevetsz?
–Szívesen. Add ide a szürke darabot.
Majdnem három órán át dolgoztak.
Amikor Sándor távozott, Máté megkérdezte:
– Visszajössz?
Érezte, hogy a kérdés a mellkasába szúr.
-Igen.
– A Mars-jármű eltűnt.
-Akkor be kell fejeznünk.
Innentől kezdve kezdett megjelenni.
Nem nagyszabású beszédekkel.
Kitartással.
Először elvitte Mateót az orvosi kivizsgálásra.
Aztán elment az általános iskola első napjára. Diszkréten állt az iskola kerítésénél, amíg Mateo meg nem pillantotta a szülők között, és intett neki, hogy menjen oda.
Miután véget értek az órák, együtt sétáltak vissza.
Néhány méterre az épülettől Mateo megállt.
-Kérdezhetek valamit?
-Természetesen.
– Te tényleg az apám vagy?
Marianna mozdulatlan maradt.
Alejandro leguggolt, amíg a lány szintjére nem ért.
-Igen.
Máté hallgatott.
Aztán megkérdezte, mitől félnek mindketten.
– Szóval, hol voltál?
Alejandro mesélhetett volna neki Teresáról, az elrejtett telefonról, az álüzenetről és a nyolc évnyi manipulációról.
De ezek felnőttkori hibák voltak.
– Nem tudtam, hogy létezel – felelte. – Ha tudtam volna, eljöttem volna.
Mateo a cipőjére nézett.
Néhány másodpercig gondolkodott.
– Rendben. Akkor gyere most.
-Hogy?
– A Mars-járművet még meg kell építeni.
Alejandrónak el kellett fordítania a tekintetét, hogy a fia ne vegye észre, hogy sír.
A következő hetekben kialakított egy rutint.
Kedden és csütörtökön én hoztam el Mateót az iskolából, mert Mariana későn jött el a klinikáról.
Szombatonként dél után érkezett.
Néha csak azért hívott fel, hogy meghallgassa a gyerek magyarázatát, miért nem tekintik többé bolygónak a Plútót.
Doña Elena fokozatosan megenyhült.
Először alig köszöntem neki.
Aztán elkezdte letenni a harmadik csésze kávét az asztalra.
Végül egy délután megkérdezte tőle:
-Ettél már?
Alejandro megértette, hogy ez majdnem egyenértékű egy hivatalos üdvözléssel.
Mariana kitüntetett volt.
Vele minden lassan haladt.
Beszélgettek az órarendről, a házi feladatról és az iskoláról. De valahányszor Alejandro megpróbálta felidézni a múltat, mindig talált valami javíthatót a konyhában.
Egyik éjjel sokáig fennmaradt, mert Mateo nem volt hajlandó aludni, mielőtt befejezte volna a Mars-járművet.
Amikor a gyerek elaludt a szőnyegen, Alejandro bevitte az ágyába.
Marianna egyedül volt a konyhában.
– Üljön le – mondta a nő.
Sándor engedelmeskedett.
– Mateo vár rád – mormolta Mariana –. Keddenként három órától kezdi kérdezgetni, hogy mikor fogsz megérkezni.
– Ez jó, ugye?
– Ez rémisztő.
-Mert?
Marianna felnézett.
– Mert abbahagyhatod a gyeregést.
Alejandro nem válaszolt.
–Megvan a saját vállalkozásod, utazol, van egy másik életed. Találkozhatsz valakivel. Az édesanyád visszatérhet a képbe. Bármikor az ablaknál ülhet, és rád várhat.
– Nem fogok eltűnni.
– Nyolc évvel ezelőtt azt is mondtad, hogy visszatérsz.
Az ítélet felfüggött közöttük.
Hosszú csend után Sándor megszólalt:
– Én is bűnös vagyok.
Mariana összevonta a szemöldökét.
„Anyám hazudott. Nem az én hibám volt. De amikor visszatértem Sonorából és megláttam az üres lakást, néhány napig keresgéltem. Elmentem a munkahelyedre, ahol te szoktál dolgozni, felhívtam a barátnődet, Karlát, és sokszor tárcsáztam a telefonszámodat.”
-És aztán?
– Aztán abbahagytam a keresést.
Marianna nem erre a válaszra számított.
-Mert?
