„Mert könnyebb volt elárulva érezni magam. Ha te lettél volna a rosszfiú, dühös lehetnék. Elzárkózhatnék a munkahelyemen, és védhetném a büszkeségemet. Volt pénzem. Felbérelhettem volna valakit, hogy megtaláljon. Kivizsgálhattam volna az üzenetet. Szembeszállhattam volna a titkárnővel. Nem tettem.”

Mariana halkan sírni kezdett.

„Én sem kerestelek Mateo születése után” – vallotta be. „A nagymamám azt mondta, hogy jelenjek meg előtted a babával a karjaimban. Én viszont visszautasítottam. Azt gondoltam: »Ha nem válaszol a leveleimre, akkor a pokolba mehet.« Büszke is voltam.”

Alejandro szomorúan elmosolyodott.

– Két büszke bolond.

–Anyáddal és egy ellopott telefonnal középen.

Mariana halkan felnevetett a könnyein keresztül.

Évek óta most először tudtak úgy beszélni a történtekről, hogy nem vádolták egymást.

Hetekkel később Teresa üzenetet küldött a fiának.

„Találkozni szeretnék az unokámmal.”

Alehandro így válaszolt:

„Csak akkor, ha Mariana készen áll rá. És csak akkor, ha képes vagy tisztelni őt az anyjaként. Nem eltűrni. Tisztelni őt.”

Majdnem két hónap telt el, mire Teresa beleegyezett.

Mariana megengedte neki, hogy bemenjen a lakásba, de megkérte, hogy Mateo ne legyen jelen az első beszélgetésnél.

Teresa olyan cipőben ment fel a régi épület lépcsőjén, ami túl elegáns volt ahhoz a környékhez képest.

Doña Elena a konyhában ült.

Nem akart elmenni.

– Én is hallani akarom – mondta.

Teresa leült Marianával szemben.

Most először nem tűnt úgy, mint egy üzletasszony, aki hozzászokott az akaratának érvényesítéséhez.

– Nem tudom, hogyan kérjek bocsánatot – kezdte. – Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer erre lesz szükségem.

Marianna nem szólt semmit.

– Kirúgtalak, amíg terhes voltam. Céges alkalmazottakat alkalmaztam. Megtartottam a telefonodat, üzenetet küldtem neked kiadva magam, és elrendeltem, hogy a hívásaidat ne irányítsák át a fiamnak.

Mély lélegzetet vett.

– Hét évet vettem el Alejandrótól. És elvettem az apámat Mateótól, mert úgy hittem, jogom van eldönteni, ki méltó a családunkba.

– Nem bocsátok meg neked – felelte Mariana.

Terézia lesütötte a tekintetét.

-Értem.

„Talán majd egyszer. De Mateo nem hibás. Megismerhet téged, de bizonyos feltételek mellett. Soha nem fogsz rosszat mondani rólam vagy a nagymamámról a szeme láttára. Nem fogod ajándékokkal megvásárolni a szeretetét. És soha nem fogod megpróbálni elhitetni vele, hogy máshol kellene élnie, mert többet adhatsz neki.”

—Elfogadom.

Doña Elena finoman kopogtatta a padlót a botjával.

– És ha valaha is „alsóbbrendű” gyerekként gondolsz rá a születése vagy a lakóhelye miatt, akkor se gyere vissza.

Terézia nyelt egyet.

-Én nem fogom megtenni.

Az első találkozóra egy családi kézben lévő kávézóban került sor.

Mateo óvatosan figyelte Teresát.

– Már van nagymamám.

Terézia bólintott.

– Tudom. És úgy tűnik, van egy nagyon jó.

– Tudsz a bolygókról?

-Szinte semmi.

Mateo elhelyezkedett a székben.

– Akkor megtaníthatlak.

Negyven percig beszélt.

Terézia közbeszólás nélkül hallgatta.

A megbeszélt időpontban Mateo elbúcsúzott, egyszerűen csak „Teresának” szólítva.

Nem tiltakozott.

Hónapokkal később, egy napon, először mondta neki:

–Viszlát, Teréz nagymama.

A nő odament az autójához, és sokáig ült ott anélkül, hogy beindította volna.

Mateo nyolcadik születésnapja más volt.

Alejandro engedélyt kért, hogy csak egyetlen ajándékot vásárolhasson.

„Mit akarsz neki adni?” – kérdezte Marianna.

— Egy távcső.

-Tud.

Alejandro egy egyszerű, de jó minőségűt választott.

Amikor Mateo kinyitotta a dobozt, mozdulatlan maradt.

– Az enyém?

-Száraz.

Láthatom a Szaturnuszt?

– Ha szerencsénk van, még a gyűrűiket is.

Mateo letette a dobozt és megölelte az apját.

Alejandro lehunyta a szemét.

Az az ölelés többet ért, mint bármelyik évnyi üzleti élet.

Aztán jöttek a péntekek.

Egyik este Alejandro felhívta Marianát.

– Szeretnélek meghívni vacsorára.

– Mateóval?

-Nem.

Néma maradt.

– Nőként, Mariana. Nem a fiam anyjaként.

– Alejandro…

– Ha nemet mondasz, jövő pénteken újra meghívlak.

Mariana végül nevetett.

Elfogadta.

Az első randevújuk egy kis étteremben volt az Americana negyedben. Nem beszéltek Mateóról vagy Teresáról.

Beszéltek róluk.

Mariana elmondta neki, hogy mindig is adminisztrációt szeretett volna tanulni, de a terhessége után dolgoznia kellett.

Alejandro rájött, hogy a szeretett fiatal nő már nem létezik.

Egy másik nő állt vele szemben, erősebb, ironikusabb és sokkal óvatosabb az érzelmeivel.

És újra beleszeretett.

Nincs sietség.

Voltak mozizások, kávézók, séták, miközben Mateo a csillagászati ​​műhelyében volt.

Alejandro addig nem próbálta megcsókolni, amíg a lány oda nem akart közeledni hozzá.

Egyik délután, miközben Mateót figyelte biciklizni tanulni, Mariana észrevette, hogy a fiú mögött fut, aki az ülést tartotta.

„Engedj el, apa!” – kiáltotta Mateo.

Alejandro visszahúzta a kezét.

A fiú egyedül sétált előre.

– Anya! Apa! Nézd!

Három másodperccel később egy bokorban kötött ki.

Mindhárman elkezdtek nevetni.

Alejandro egy levéllel a hajában tért vissza Marianához.

– Min nevetsz?

Marianna ránézett.

Hónapok teltek el azóta, hogy utoljára attól félt, hogy eltűnik.

Szó nélkül megfogta a lány kezét.

Egy évvel később visszatértek ugyanabba a bevásárlóközpontba, ahol minden elkezdődött.

Mateo második osztályba ment, és új iskolai felszereléseket kellett venniük.

Miután végzett, ragaszkodott hozzá, hogy felmenjen a mozgólépcsőn.

Amikor felért a második emeletre, megállt a dekorációs bolt előtt.

– Emlékszel még?

Marianából kitört a nevetés.

– Hidd el, igen.