A bejárat közeléből eltűntek a nagy virágvázák. Nehéz tárgyakat támasztottak a falaknak, és számos biztonsági tábla is ki volt helyezve.
Mateo Alejandróra nézett.
-Apu.
-Hogy?
– Ha nem törtem volna össze azt a vázát, soha nem találtál volna meg minket?
Alejandro néhány másodpercig gondolkodott.
– Valószínűleg nem.
Mateo elégedetten mosolygott.
– Akkor még jó, hogy eltörte.
– Nem! – válaszolták egyszerre Mariana és Alejandro.
Mateo hangosan felnevetett.
Aztán Mariana észrevette, hogy Alejandro abbahagyta.
Bedugta a kezét a kabátja alá.
Elővett egy kis sötét dobozt.
– Alejandro?
Letérdelt.
Az emberek elkezdtek megállni.
–Kilenc évvel ezelőtt vettem ezt a gyűrűt, mielőtt Sonorába mentem.
Mariana a szájához kapta a kezét.
– Azt terveztem, hogy elkérem tőled, amikor visszaérek. Évekig ki akartam dobni, de sosem tudtam.
Kinyitotta a dobozt.
Egy egyszerű gyűrű volt, egy apró kővel.
–Egyszer hagytam, hogy mások döntsenek az életünkről. Azt is hagytam, hogy a büszkeségem befejezze a munkát, amit ők elkezdtek. Nem akarom újra elkövetni ezt a hibát.
Sándor hangja remegett.
–Mariana, nem adhatom vissza az elvesztegetett éveket. De szeretném becsben tartani mindazokat, amik még a mieink. Hozzám jössz feleségül?
Mariana nyíltan sírt.
– És mi van, ha nemet mondok?
Alejandro elmosolyodott.
– Továbbra is minden pénteken vacsorára foglak hívni.
Mateo megrántotta anyja ruhájának ujját.
– Anya, mondj neki igent! A bokám már jól van, és nem fogok még egy vázát összetörni, hogy újra összerakjam őket.
Körülöttünk többen is elkezdtek nevetni.
Marianának is.
Végül kinyújtotta a kezét.
-Igen.
Sándor felhúzta a gyűrűt az ujjára.
Még volt egy kis ideje hátra.
A bolti eladó sietve távozott egy csomaggal.
– Elnézést… a tulajdonos hónapokkal ezelőtt hagyta ezt felügyelet alatt, hátha valaha visszajönnek.
Kinyitotta a táskát.
Belül az a sötétkék takaró volt, ezüst csillagképekkel borítva.
Máté szeme felcsillant.
– Orion! És a Hattyú!
A mellkasához húzta a takarót.
– Látod? Mondtam már, hogy annak a vázának az összetörése célt szolgált.
Ezúttal senki sem vitatkozott.
Azon az éjszakán Mateo elaludt az új takarója alatt, Orion közvetlenül a mellkasán, és az ágya mellett égő kis holdlámpa.
Mariana és Alejandro az ajtóban maradtak, és őt figyelték.
– Sok évet vesztettünk el – suttogta.
Alejandro megfogta a kezét.
– Igen. És soha nem kapjuk vissza őket.
Alvó fiára nézett.
– De még sok mindenért élhetünk. És egyiket sem szándékozom kihagyni.
Mert némely hazugság évekre tönkretehet egy családot, de amikor az igazság végre kiderül, az elvesztegetett idő felejthetetlen tanulsággal szolgál: nem elég szeretni valakit. Meg kell védened, meg kell hallgatnod, és ott kell lenned mellette, még akkor is, ha a büszkeség azt súgja, hogy fordulj el tőle.
Néha nem jön el a második esély, hogy visszaadja nekünk a múltat.
Azért jön, hogy megkérdezze tőlünk, mit fogunk kezdeni a még hátralévő jövővel.
