1. RÉSZ

A férfi, aki 19 éven át virágokat hagyott egy üres sírkő előtt, élve találta meg a feleségét az eladni kívánt farm ajtaja mögött… mellette pedig egy 19 éves fiú ült, ugyanolyan szürke szemekkel.

Álvaro Serrano aznap reggel érkezett Valdearenasba, Cáceres kisvárosába, meggyőződéseként, hogy csak búcsút inthet annak az ingatlannak, amelyet csaknem két évtizede került. Kifogástalan öltönyt viselt, egy olyan autót vezetett, amely többe került, mint a környékbeli házak egy része, és egy aktatáskát vitt magával a vételi szerződéssel.

Az egykori Serrano birtokot luxus vidéki szálláshelyé akarták átalakítani.

Legalábbis ez volt a terv.

De amikor kiszállt az autóból, ruhákat látott lógni a kút mellett, faládákban növő paradicsomokat és egy falnak támasztott biciklit.

Az a hely nem volt elhagyatott.

„Van ott valaki?” – kérdezte.

A fészer ajtaja kinyílt.

Először egy magas, vékony fiatalember jelent meg, koszfoltos munkásnadrágban. Aztán egy nő lépett ki egyszerű kék ​​ruhában.

Álvaro elejtette az aktatáskát.

Még 50 év elteltével is felismerném azt az arcot.

– Lucía…

A nő elsápadt.

A fiatalember megfogta a karját.

– Anya, mi a baj?

Ettől a szótól Álvaro úgy érezte, mintha a világ a lába alatt hajolna meg.

Lucía Robles a felesége volt.

A nő, akit 20 éves kora óta szeretett.

A nő, aki saját édesanyja szerint terhessége alatt árvíz során vesztette életét.

A nő, akinek a holttestét soha nem találták meg.

Álvaro 19 éven át élt azzal a hiányérzettel, ami belül ragadt.

Egy kis lakásfelújító céget ingatlancsoporttá alakított át, amelynek irodái Madridban, Sevillában és Lisszabonban voltak. Pénzt, díjakat és címlapsztorikat szerzett.

De soha nem ment újra férjhez.

– Azt mondták, hogy meghalt – mormolta Lucía.

Álvaro egy lépést tett felé.

– Elhittem.

Hátralépett.

— Ne hazudj.

A fiatalember az anyja előtt állt.

– Ne gyere közelebb.

Álvaro ránézett.

A szemöldök formája. Az állkapocs vonala. Még az a kis bemélyedés is az állon.

Olyan volt, mintha egy 19 éves fényképét nézném.

-Mi a neved?

-Sámuel.

Álvaro nagyot nyelt.

— Mikor születtél?

Lucia azonnal közbelépett.

– Ez nem a te dolgod.

– Lucía, tudnom kell.

Néhány másodpercig a férfi tekintetét fogva tartotta.

– Március 14.

Álvarónak nekidőlt az autónak.

A dátumok egyeztek.

– Ő a fiam.

Sámuel hitetlenkedve felnevetett.

– Akkor most kiderült, hogy ő az apám is?

Lucia szeme könnybe lábadt.

– Apád úgy döntött, hogy problémát jelentünk.

– Ez nem igaz!

Bement a házba, és egy sárgás borítékkal tért vissza.

A mellkasához vágta.

– Akkor ezt magyarázd el.

Álvaro elővett egy kártyát.

Az ő nevével volt aláírva.

Ebben azt írta, hogy új életet akar kezdeni Madridban, hogy egy gyerek tönkretenné a lehetőségeit, és hogy Lucíának el kellene fogadnia a küldött pénzt, és nem kellene visszajönnie érte.

Álvaro kétszer is elolvasta.

Aztán felemelte a fejét.

– Ezt sosem írtam.

Lucía az autójára, az öltönyére, az órájára mutatott.

– Természetesen. És véletlenül már 19 éve itt élünk.

Álvaro a romos házra, a bádoggal javított tetőre és az asszony repedezett kezeire nézett, miközben édesanyjára gondolt, aki évekig élvezte a La Moralejában lévő házát, amit ő fizetett.

Valami nem stimmelt.

Elővette a telefonját.

— Az árverést lemondták.

Lucia összevonta a szemöldökét.

– Milyen eladás?

Álvaro lassan felé fordult.

– Anyám azt mondta, hogy ez az ingatlan 19 éve üresen állt.

Abban a pillanatban Sámuel bement a házba, és egy kis faládával tért vissza.

– Anya, talán meg kellene mutatnom neki.

Lucia mozdulatlan maradt.

23 bontatlan levél volt benne.

Mindez Álvarónak címezve.

Alattuk, egy dupla fenék alatt egy boríték feküdt, egy olyan ember kézírásával, akit Álvaro túlságosan is jól ismert.

Az anyjáé.

2. RÉSZ

Álvaro az éjszakát egy falusi vendégházban töltötte. Nem tért vissza Madridba, és alig aludt.

Kora reggel öltöny, sofőr és aktatáska nélkül tért vissza a birtokra.

Sámuel egy kerítést javított.

– Anyám nem akarja látni.

-Értem.

– Akkor menj el.

Álvaro az út mellett maradt.

– Csak egy dolgot mondj. Mindig így éltél?

Sámuel szigorúan nézett rá.

-Valamint?

Álvaro észrevette a törött csempéket.

– Ilyen kevéssel.

– Anyám sosem mondta, hogy kevés dolgunk van. Azt mondta, amíg van ennivalónk és szégyenkezés nélkül nézhetünk egymásra, addig van elég.

Ez a válasz jobban fájt neki, mint bármilyen sértés.

Lucia végül elment.

A dobozt cipelte.

– Ha tényleg nem te írtad azt a levelet, akkor olvasd el ezeket.

Évekig próbálta megtalálni. Leírta, amikor Samuel iskolába ment, amikor tüdőgyulladása lett, amikor megnyert egy természettudományos versenyt, és amikor először kérdezősködött az apja felől.

Minden levél visszajött.

Néhányuknak hamis megjegyzései voltak:

„Ismeretlen cím.”

„A címzett hiányzik.”

„Elutasítottam.”

– Aztán felhagytam a próbálkozással – magyarázta Lucía –. Azt hittem, ezzel akarod megmondani, hogy tűnjünk el.

Álvaro ezután megtalálta anyja borítékját.

Belül egy sokkal újabb levél volt.

Csak 4 hónappal korábban zárták le.

„Lucía: Álvaro úgy döntött, hogy eladja az ingatlant. Volt rá bőven időd. Fogadd el a 60 000 eurót, és menj el december előtt. Annak a fiúnak soha nem lett volna helye abban az életben, amit a fiamnak építettem.”