Samuel váratlanul felnevetett.

Ez volt az első alkalom, hogy együtt nevettek.

Lucíával minden nehezebb volt.

Szerelem volt.

Pontosan ezért fájt annyira.

A jegygyűrűjét még mindig egy sütisdobozban tartotta.

Álvaro egy délután meglátta.

– Miért nem dobtad ki?

Lucia válaszára várt egy kicsit.

– Mert gyűlöltem a férfit azokban a levelekben. De még mindig szerettem azt, akihez feleségül mentem.

Álvaro leült vele szemben.

– Soha nem volt másik nő.

– Most már tudom.

-Sosem akartalak elhagyni.

– Én is tudom.

Lélegzett.

– És ez változtat valamin?

Lucia könnyes szemmel nézett rá.

–Megváltoztatja a történelmet. Nem hozza vissza az éveket.

Álvaro bólintott.

Nem próbálta megérinteni.

– Akkor nem fogom kérni, hogy 19 nap alatt felejts el 19 évet.

Ez a türelem lassan legyőzte a távolságot.

A végső átalakulás hetekkel később történt.

Samuel ideiglenes munkát talált egy szomszédos farmon, ahol száraz kőfalak felújításán dolgozott. Egyik délután azonban nem tért vissza a szokásos időben.

Lucia nyugtalanná vált.

Hevesen kezdett esni az eső.

A patak melletti utat el lehetne vágni.

Álvaro ragaszkodott hozzá, hogy felhívja a 112-t és több szomszédot is, mielőtt kiment volna a keresésére.

Egy mellékút mellett találták meg.

Samuel megállította a furgonját, miután talált egy idős férfit, akinek a kocsija elakadt a sárban. Miközben megpróbált segíteni neki, megcsúszott és megsérült a bokája.

Nem, nem volt komoly.

De amikor Alvaro megérkezett és meglátta Sámuelt az esőben ülni, irracionális félelmet érzett.

A nő feléje rohant.

-Minden rendben?

– Csak a boka az.

– Felhívhattál volna.

– Nem volt fedezetem.

Álvaro lehajolt.

– Borzasztóan megijesztettél.

Sámuel az arcába nézett.

Nem volt üzletember.

Nem volt gazdag ember.

Csak egy félős apa.

– Jól vagyok… Apa.

Álvaro megállt a mozdulatlanul.

Samuel is meglepődött, hogy kimondta ezt a szót.

– Mit mondtál?

– Ne hagyd, hogy megbánjam.

Álvaro nevetett, miközben diszkréten megtörölte a szemét.

– Eszembe sem jutna.

Azon az estén Sámuel kötéssel és az orvosi utasítással tért haza, hogy pihenjen.

Lucía krumplis omlettet készített, míg Álvaro megterített.

Valamikor, minden ceremónia nélkül, letett 3 tányért.

Addig mindig 2-t készítettem elő.

Álvaro a harmadikra ​​meredt.

Lucia úgy tett, mintha nem venné észre.

– A tortilla kezd kihűlni.

Leült.

Nem kellett több.

Hónapokkal később Samuel folytatta tanulmányait, hogy felkészüljön az egyetemi felvételre.

Álvaro átszervezte vállalatait, és több időt töltött Extremadurában.

Nem alakította át a birtokot kúriává.

Lúcia visszautasította.

– Ha maradni akarsz, meg kell tanulnod, hogy egy ház nem lesz jobb csak attól, hogy márvány van benne.

Így megőrizték a kőfalakat, a régi gerendákat és a kis verandát.

Csak azt javították meg, ami feltétlenül szükséges volt.

Mercedes abbahagyta fia pénzügyeinek intézését.

Álvaro jogi lépéseket is tett a hamisítások tisztázása érdekében, és végleg eltávolította Tomást az üzleti tevékenységéből.

A legbonyolultabb döntés azonban az volt, hogy mit tegyen az édesanyjával.

Hetekig nem volt hajlandó találkozni vele.

Végül Lucia szólalt meg:

– Ne hagyd, hogy mostantól elvegye tőlünk azt, amit csinálunk.

– Azt akarod, hogy megbocsássak neki?

-Nem.

Lucia lassan megrázta a fejét.

–Azt akarom, hogy te dönts anélkül, hogy az ő tettei által uralva lennél.

Álvaro végül a Mercedeshez látogatott.

Egyedül találta abban a hatalmas madridi házban, amelyet ő maga vett neki.

Most először értette meg az iróniát.

Mercedes szétrombolta a családját, hogy a fia ne tudjon egy kis házban lakni.

És most teljesen egyedül élt egy hatalmas házban.

– Jól van Sámuel? – kérdezte.

Álvaro bólintott.

– Vissza fog menni az iskolába.

– Mindig is azt képzeltem, hogy lesz egy fiad, aki kész folytatni a vállalkozásodat.

– Folytatja majd a saját életét.

Mercedes lesütötte a tekintetét.

– Gondolom, még mindig utál engem.

– Nem ismer téged eléggé ahhoz, hogy gyűlöljön.

Ez fájt neki.

Vajon valaha is láthatom őt?

– Amikor csak akarja.

– Én vagyok a nagymamája.

– Te is ilyen voltál, amikor én 1, 5, 10 és 15 éves voltam.

– sírt Mercedes.

Álvaro nem vigasztalta meg azonnal.

Néhány sebnek előbb kellett az igazság, mint a vigasztalás.

Végül Sámuel beleegyezett, hogy találkozzon vele.

Nem volt ölelés.

Nem történt csodálatos megbékélés.

Mercedes bocsánatot kért.

Sámuel hallgatott.

Aztán így válaszolt:

– Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e megbocsátani neki. De nem akarok úgy élni, hogy rád gondolok.

Az idős asszony bólintott.

-Értem.

– És ha egy nap belépsz az életünkbe, az azért lesz, mert mi kinyitjuk az ajtót. Nem azért, mert te úgy döntesz, hogy átlépsz rajta.

A Mercedes most először fogadott el egy korlátot vita nélkül.

Megérkezett a tavasz.

Egy délután Álvaro a mandulafa mellett találta Lucíát, ahol fiatalon először csókolóztak.

A régi jegygyűrűjét viselte.

„A feltételezett temetés után megtartottam” – mondta. „Tizenkilenc évig azt hittem, hogy ez minden, ami megmaradt belőled.”

Lucía megmutatta az övét.

– Úgy tűnik, mindketten elég rosszak vagyunk a búcsúzkodásban.

Álvaro elmosolyodott.

– Talán azért, mert soha nem kellett elbúcsúznunk.

Hosszan nézte.

— Különböző emberek vagyunk.

-Igen.

– Már nem az a 25 éves srác vagy.

– És te nem az a lány vagy.