— Mi történt ezután?

Elmagyarázta, hogy Mercedes adott neki egy levelet, amit állítólag ő írt. Pénzt is hagyott ott.

Lucía nem akarta elfogadni, de bonyolult terhessége volt, és a lehető leghamarabb nem volt lehetősége dolgozni.

Egy részét gyógyszerekre költötte, a többit pedig hónapokkal később visszafizette.

Amikor Sámuel megszületett, megpróbálta közvetlenül felkutatni Álvarót.

Ekkor jelent meg Tomás Leiva.

Abban az időben fiatal adminisztratív dolgozó volt, aki egy Mercedeshez kapcsolódó ügyvédi irodánál kezdett dolgozni.

– Biztosított róla, hogy az érdekeidet képviseli – mondta Lucía. – Arra kért, hogy ne erőltessem a dolgot.

Álvaro azonnal felhívta az ügyvédet.

Tomás a második csengésre felvette.

– Álvaro, el kell magyaráznom…

– Gyere Valdearenasba.

– Szerintem nem jó ötlet.

– Van 1 órád.

Tomás 47 perccel később érkezett meg.

Nem viselt nyakkendőt.

Amikor belépett a birtokra és meglátta Mercedest, tudta, hogy nincs elegáns kiút.

Álvaro az összes kártyát egy asztalra tette a teraszon.

– A teljes igazságot akarom.

Tamás mély levegőt vett.

– Az édesanyád kezdetben azért fizetett nekem, hogy figyelemmel kísérjem a levelezést.

-Kezdetben?

Az ügyvéd lehunyta a szemét.

– Aztán a helyzet bonyolulttá vált.

Évekig elfogta az Álvaro irodájába küldött leveleket. Amikor a cég növekedett, ez még könnyebbé vált. Lucíától érkező minden kommunikációt spamnek minősítettek.

Mercedes diszkréten kifizette a hagyaték költségeinek egy részét is, hogy megakadályozza Lucíát abban, hogy igényt tartson az ingatlanra.

De volt még valami.

Valami, ami megmagyarázta a hirtelen eladást.

Tomás elővett egy mappát.

– Hat hónappal ezelőtt tudtuk meg, hogy Samuel információt kért a polgári anyakönyvi hivataltól.

A fiatalember összevonta a szemöldökét.

– Megpróbáltam kideríteni, hogy ki volt az apám.

Tamás bólintott.

Lúcia nem tudta.

Samuel azután kezdte a keresést, hogy Álvaro régi fényképét találta édesanyja holmijai között.

Levéltárakat kutatott, neveket keresett az interneten, és végül felfedezte, hogy az állítólagos apa, aki elutasította őket, ismert üzletemberré vált.

Közvetlenül Madridnak írtam.

A levél sosem érkezett meg.

Tomás átadta Mercedesnek.

Ekkor döntött úgy, hogy felgyorsítja az ingatlan eladását.

Ha egy befektetőcsoport megvenné a földet, Lucíának és Samuelnek el kellene mennie.

„Ki akartad rúgni őket a saját házukból?” – kérdezte Álvaro.

A Mercedes gyorsan cáfolta a hírt.

–Elég pénzt ajánlottam nekik.

—60 000 euró — emlékezett vissza Lucía —. Az eltűnésért.

– Több volt, mint amennyit ez a ház ér.

Sámuel előrelépett.

– Számodra mindennek ára van.

A nagyanyja ránézett.

– Ne mondj olyan dolgokat, amiket nem értesz.

— Tökéletesen értem.

Sámuel a tetőre mutatott.

– Amikor esett az eső, anyám vödröket tett a szobámba, hogy vizesedés nélkül tudjak aludni. Amikor légzési problémái voltak, továbbra is vidéki lakásokat takarított, mert számlákat kellett fizetnie. Egy évre otthagytam a középiskolát, hogy segítsek neki.

Álvaróra nézett.

– És eközben ennek az embernek rengeteg pénze volt anélkül, hogy tudta volna a létezésünkről.

Álvaro lehajtotta a fejét.

Samuel ismét Mercedesre nézett.

– Ezt vette meg a döntéseivel.

Az idős asszony most először nem tudott mit válaszolni.

Álvaro arra kérte Tomást, hogy adja át az üggyel kapcsolatos összes dokumentációt.

Aztán 3 hívást bonyolított le.

Az első a cége jogi igazgatójához szólt.

A másodikat a műveletért felelős közjegyzőnek.

A harmadik, a vevőnek.

—A Valdearenas eladását törölték.

A Mercedes reagált.

– Nem tudsz üzleti döntéseket hozni, ha dühös vagy.

Álvaro letette a telefont.

– Az ingatlan nem eladó.

– Gondold át, mennyit ér.

– Most jöttem rá, mennyit ér.

Luciára és Samuelre nézett.

—19 éves.

Mercedes rájött, hogy veszített.

Álvaro azonban azt sem hitte, hogy az igazság megtalálása automatikusan azt jelenti, hogy visszakapja a családját.

Azon az estére szobát foglalt a téren lévő szállóban.

Nem kérte meg Luciát, hogy jöjjön vissza hozzá.

Nem ajánlotta fel, hogy Madridba viszi őket.

Nem próbálta pénzzel lenyűgözni Sámuelt.

Másnap reggel egy szerszámosládával jelent meg.

Sámuel a tyúkól előtt találta meg.

-Mit csinálsz?

– Édesanyád tegnap azt mondta, hogy bejön a víz a tetőn.

– Meg tudjuk oldani.

– Tudom.

– Akkor én nem értem.

Álvaro felemelt egy kalapácsot.

– Azt kérdezem, hol kezdjük.

Sámuel már majdnem kidobta.

De végül egy lépcsőre mutatott.

4 órán át dolgoztak.

Álvaro felfedezte, hogy Samuel alig beszél, amikor koncentrál, és egy régi dallamot fütyül.

Pontosan ugyanaz volt, amelyiket ő fütyült.

Délelőtt mindketten egyszerre kezdték el csinálni.

Egymásra néztek.

Samuel azonnal abbahagyta a fütyörészést.

Álvaro elmosolyodott.

– Hogy biztosíthatlak, tőlem örököltél.

– Ne lelkesedj fel.

De Samuelnek el kellett fordulnia, hogy elrejtse az apró mosolyát.

A következő napok furcsák voltak.

Álvaro egyre több időt töltött a faluban.

Samuellel megjavított egy ablakot.

Segített Luciának dobozokat vinni a piacra.

Felfedezte, hogy a fia mezőgazdasági mérnöknek szeretne tanulni, és hogy szinte szerszámok nélkül képes szétszerelni egy traktor motorját.

Egy nap pénzt akart adni neki, hogy azonnal folytathassa a tanulmányait.

Sámuel elutasította a csekket.

– Nem kérek kártérítést.

– Ez nem kártérítés.

– Úgy néz ki, mint egy.

Álvaro eltette az újságot.

– Akkor csináljuk másképp.

-Mint?

–Ha úgy döntesz, hogy tanulsz, apádként fizetem a tandíjat. Elfogadhatod, vagy azt mondhatod, hogy menjek a pokolba, mint a fiad.