1. RÉSZ

– Ne mondd Évának, hogy a virágcserépbe cseppentem a cseppjeit. Jobban érzem magam, amikor nem veszem be őket.

Dr. Lucía Ferrer abbahagyta a zárójelentések aláírását.

Vele szemben a hétéves Martina még mindig az ágyon ült a Toledói Egyetemi Kórház gyermekosztályán, gyűrött pizsamában, csuklóján gyöngyös karkötővel. Kilenc napja feküdt kórházban hányással, hasi fájdalommal, szédüléssel és egy olyan gyengeséggel, ami zavarba hozta az orvoscsapatot. Azon a reggelen végre úgy tűnt, hogy a vizsgálati eredményei elegendőek ahhoz, hogy hazaengedjék.

Még az a suttogás is.

– Milyen cseppeket, Martina?

A lány diszkréten a kis asztal felé mutatott.

– A vitaminok, amiket Éva ad nekem. Azt mondja, mivel nagyon vékony vagyok, minden nap szednem kell őket. De olyan ízük van, mint az érméknek.

Lucía kinyitotta a fiókot. Mesekönyveket, festékeket, egy kikapcsolt tabletet és egy kis borostyánszínű üveget talált, amelyre ferdén egy gyerekcímke volt felragasztva.

– Apád tudja, hogy elviszed őket?

Martina vállat vont.

– Éva igent mond. Apa megbízik benne, mert feleségül fog menni hozzá.

Lucia kellemetlen nyomást érzett a mellkasában.

– És miért pont a csíkok?

Martina az ablak felé nézett.

Több növény is állt az ablakpárkányon. Szinte mindegyik zöldellt, fürdött a reggeli napfényben. Az egyik azonban úgy nézett ki, mintha láthatatlan tűzön ment volna keresztül: levelei sötétek, görbeek és törékenyek voltak.

– Négy napja kezdtem – suttogta a lány. – Éva kiment telefonálni, és nem akarta meginni őket. Beleöntöttem őket. Aznap este megettem az egész pürét vacsorára, és nem fájt a hasam. Másnap is ugyanígy tettem.

Lucia odalépett a virágcseréphez.

A talaj furcsa, ásványi illatot árasztott. Apró fehéres foltok voltak a felszínén.

– Eddig mindig bevetted őket?

– Húsvét óta. Éva szerint azért vannak, hogy az esküvőig megerősödjenek.

Az orvos a szobában lévő naptárra nézett.

Martina első tünetei röviddel húsvét után jelentkeztek.

Betette az üveget egy orvosi zacskóba, és áthúzta a kiürítést.

– Ma nem mész el.

Martina szeme tágra nyílt.

– Apa már kérte a szabadnapot.

– Majd beszélek vele.

Sergio Ortega 40 perccel később érkezett meg. 39 éves volt, mély sötét karikák voltak a szeme alatt, és olyan arckifejezéssel, mintha túl sok éjszakát töltött volna székben aludva.

Amikor Lucía közölte vele, hogy Martina továbbra is kórházban marad, a lány megdermedt.

– De rendes volt.

„Az elmúlt napokban jobban volt. Meg kell értenem, miért.”

Lucía letette a növény fényképét az asztalra.

Sergio összevonta a szemöldökét.

– Mi köze ehhez egy virágcserépnek?

– A lánya azt mondja, hogy már négy napja cseppenti ide a folyadékot, amit addig minden nap itt.

A férfi elsápadt.

– Milyen cseppek?

Lucia megmutatta az üveget.

Sergio úgy nézett rá, mintha még soha nem látta volna.

– Éva azt mondta, hogy vitaminokat vett, de én azt hittem, gumimacik. Ilyet még soha nem láttam.

Ez a válasz mindent megváltoztatott.

Lucía azonnal átfogó toxikológiai jelentést kért, és elküldte a folyadékot a laboratóriumba. Azt is kérte, hogy senki ne adjon be Martinának olyat, amit a kórház nem regisztrált.

Ugyanazon a délutánon Éva hatszor hívott, és a távozásról érdeklődött.

Lucía egyikre sem válaszolt.

21:18-kor kapta a hívást a laboratóriumból.

– Lucía, komoly problémánk van.

Az orvos felállt.

– Mit találtál?

Néhány másodpercnyi csend következett.

– Ezek nem vitaminok.

Lucía Martinára nézett, aki az apja mellett aludt.

– Szóval, mi is az?

A válasz arra késztette, hogy ismét a fekete növényre nézzen.

És hogy azonnal el kell rendelnie a szobába való bejutás lezárását.

2. RÉSZ

Az elemzés nehézfém-vegyületet mutatott ki olyan koncentrációban, amely nem kompatibilis semmilyen csecsemőtápszerrel.

Lucía értesítette a Gyermekgyógyászati ​​és Toxikológiai Osztály vezetőjét és a Nemzeti Rendőrséget.

Sergio Martina ágya mellett ülve hallgatta a magyarázatot, anélkül, hogy elengedte volna a kezét.

– Azt akarod mondani, hogy valaki szándékosan adta ezt neked?

– Még mindig nem tudjuk, ki készítette a tartalmat – válaszolta Lucía. – Tudjuk, ki intézte.

Sergio lehunyta a szemét.

Éva.

A nő, akivel 2 évig volt együtt.

A nő, aki az esküvői meghívókat választotta.

A nő, akit Martina mindig felhívott, amikor a férfi késve érkezett meg az építészeti stúdióból.

Amikor Éva másnap megjelent egy zacskó churrosszal és nyugodt mosollyal, senki sem állította meg a bejáratnál.

A rendőrségnek tudnia kellett, mit fog tenni.

Lucía közölte vele, hogy a kibocsátás késik.

– Ez furcsa – mondta Éva. – Tegnap este teljesen jól volt.

-Pontosan.

Éva a megfeketedett virágcserepet nézte.

Az arckifejezése kevesebb mint 1 másodpercre megváltozott.

Aztán újra elmosolyodott.

– Martina mindig tönkreteszi a növényeket.

A lány lesütötte a tekintetét.

Később, amikor azt hitte, hogy egyedül van, Éva kinyitotta a zacskót, és kivett belőle egy másik borostyánszínű üveget.

– Ugyan már, drágám. Csak a vitaminjaidat.

Martina hátrébb lépett.

-Nem akarok.

– Ne szenvedtesd meg apádat megint miattad.

Az ajtó kinyílt.

Lucía két ügynök kíséretében lépett be.

Éva leejtette a cseppentőt.

Sergio, aki épp csak megérkezett a folyosóra, hallotta, mit kiáltott fel menyasszonya, mielőtt elrángatták Martinától:

–Nem akartalak bántani! Csak arra vágytam, hogy ne te legyél az életed középpontja!

3. RÉSZ