Sergio nem lépett be azonnal a szobába.

A folyosó falának támaszkodva állt, és Évát nézte, miközben az ügynökök kesztyűvel kiemelték a második üveget, és egy bizonyítékokat tartalmazó zacskóba tették.

Úgy tűnt, képtelen felfogni, hogy ez a nő ugyanaz, aki három nappal korábban a karjaiban aludt.

– Éva – szólalt meg végül –, mit mondtál az előbb?

Az arcát könnyek áztatták.

– Sergio, ez nem az, aminek látszik.

– Hallottam téged.

– Ideges vagyok. Úgy bánnak velem, mintha bűnöző lennék.

– Mi volt a cseppekben?

-Vitaminok.

Lucía nem avatkozott közbe. A rendőrség sem.

Sergio a szobára mutatott.

–Martina hetek óta beteg. Abbahagyja, amit adsz neki, és jobban lesz. Miután az első eltűnt, egy újabb üveg jelenik meg a táskádban. És azt várod, hogy elhiggyem, hogy vitaminok?

Éva kétségbeesetten tagadta.

– Valaki megbabrálta az üveget.

-WHO?

-Nem tudom.

– Te vitted.

– Mert segíteni akartam neki.

Martina az ágyából hallgatta.

Lucía félig becsukta az ajtót, hogy megvédje magát a jelenettől, de a lány szólalt meg először.

—Éva.

Mindannyian megfordultak.

– Miért mondtad, hogy apa szomorú lenne, ha bárkinek is mesélnék a cseppekről?

Éva szóhoz sem jutott.

Ez a kérdés egy hétéves kislánytól romba döntötte azt a keveset is, ami még megmaradt érzelmi védekezőrendszeréből.

A rendőrség elvitte a nőt.

Sergio ezután belépett a szobába, leült a lánya mellé, és percekig hallgatott.

Martina végül megérintette az ingét.

– Apa, haragszol rám?

Hevesen felemelte a fejét.

–Veled? Soha.

– Éva azt mondta, hogy mióta anya elment, már elég szomorú vagy, és hogy jól kell viselkednem, hogy ne okozzak neked több problémát.

Sergio elvesztette a színét.

Lucía másképp látta, hogy ez a kifejezés mennyire fáj neki.

Martina édesanyja, Clara, négy évvel korábban halt meg egy váratlan műtéti szövődmény következtében. Sergio egyedül maradt egy hároméves kislánynyal, egy jelzáloghitellel és egy olyan élettel, amelyet már nem ismert fel.

Majdnem két évvel később ismerkedett meg Évával.

Nem úgy ért haza, hogy előkelő helyen állt.

Segíteni érkezett.

Ő hozta el Martinát az iskolából, amikor Sergiónak megbeszélései voltak. Vasárnaponként spanyol omlettet főzött. Emlékezett a fogorvosi időpontokra. Születésnapi ajándékokat vett. Meggyőzte Sergiót arról, hogy nem kell bűntudatot éreznie az élete újjáépítése miatt.

És pontosan ezért nem látta senki a veszélyt.

A következő napokban olyan részletek derültek ki, amelyek önmagukban jelentéktelennek tűntek.

Éva dühös lett, amikor Martina egy rémálom után bebújt az apja ágyába.

Ideges lett volna, ha Sergio lemondott egy vacsorát, mert a lánynak láza volt.

Ragaszkodott hozzá, hogy eltávolítson több Clara fényképet a nappaliból.

Azt mondta, hogy az emlékek által körülvéve élni akadályozza a fejlődést.

Egyik délután még azt is javasolta, hogy egy raktárban tároljanak egy dobozt Martina anyjának rajzaival és leveleivel.

„Nem építhetünk valami újat, ha minden egy olyan valaki körül forog, aki már nincs itt” – mondta.

Sergio beadta a derekát.

Ez a mondat most kísértette.

A nyomozás gyorsan haladt.

A második üveg ugyanazt az anyagot tartalmazta, mint az első. Az orvosok megerősítették, hogy az ismételt expozíció magyarázta Martina tüneteinek nagy részét.

A lány speciális kezelést kapott, és kórházban maradt.

Az első néhány nap nehéz volt.

Minden alkalommal, amikor egy nővér megjelent egy pohárral vagy egy fecskendővel, rendkívüli fáradtság, hányinger és félelem fogott el.

Régebben bármilyen gyógyszert kérdés nélkül bevettem.

Most már mindent tudni akart.

-Mi az?

— Ki készítette elő?

– Dr. Lucia tud róla?

Senki sem gúnyolta ki.

Lucía még minden engedélyezett gyógyszer nevét is felírta egy nagy papírlapra, és az ágy mellé tette.

– Nincsenek itt titkok – magyarázta. – Mindig kérdezhetsz.

Martina a lepedőre mutatott.

– Akár hússzor is?

– Akár 50-et is.

– Mi van, ha valaki dühös lesz?

– Akkor a probléma annak a felnőttnek lesz, nem a tiédnek.

Sergio ezt hallotta az ajtóból.

Aztán kiment a folyosóra, mert nem akarta, hogy a lánya még egyszer sírni lássa.

A rendőrség két nappal később átkutatta Eva toledói lakását.

Sem írásos tervet, sem képtelen vallomást nem találtak az asztalon.

Valami sokkal valóságosabbra bukkantak.

Nyugták.

Kis vásárlások.

Internetes keresések.

Beszélgetések.

A nővérével folytatott üzenetváltások során egyre növekvő neheztelést mutatott Martina iránt.

Eleinte ezek látszólag átlagos megjegyzések voltak.

„Ma megint lemondtuk a terveinket, mert a lány beteg.”

„Minden körülötte forog.”

„Valahányszor megpróbálok az esküvőről beszélni, Sergio témát vált, és kérdez valamit Martinától.”

Aztán a mondatok sötétebbek lettek.

„Nem tudok versenyezni egy lánnyal és egy nővel, aki már nincs itt.”

„Amíg Martina ennyire Sergióra támaszkodik, én mindig a második legjobb leszek.”

És 3 hónappal a felvétel előtt egy mondat különösen felkeltette a kutatók figyelmét:

„Ha eltöltene egy kis időt a nagyszüleinél, Sergio és én igazán belevághatnánk.”

Ez megváltoztatta az ügyhöz való hozzáállást.

Éva nem feltétlenül törekedett visszafordíthatatlan kimenetelre a kezdetektől fogva.

A nyomozók rekonstrukciója szerint azt szerette volna, ha Martina törékenynek, nehezen gondozhatónak és folyamatosan betegnek tűnik. Többször is beszélt Sergióval arról a lehetőségről, hogy a lány egy ideig anyai nagyszülei házában, Talavera de la Reinában tölthet, „amíg állapota stabilizálódik”.

Sergio mindig visszautasított.

– A lányom velem lakik.