Éva erősködött.

– Nem tudsz mindent megcsinálni.

–Nem kell mindent megcsinálnom. Az apjuknak kell lennem.

Ezek a beszélgetések hónapokkal a tünetek megjelenése előtt kezdődtek.

Lucía ekkor értette meg a mechanizmus kegyetlenségét.

Éva megpróbálta Martina betegségét érvként felhasználni, hogy megszabaduljon tőle.

De a kiállítás már túl messzire ment.

Amikor a lány állapota rosszabbodott, Eva nem állt meg.

Félt, igen.

De továbbra is cipelte az üveget.

Azon a napon, amikor a rendőrség hivatalosan kihallgatta, a története háromszor is megváltozott.

Először azt állította, hogy online vásárolta a táplálékkiegészítőt.

Aztán azt mondta, hogy egy volt kollégája ajánlotta neki.

Végül azt állította, hogy nem volt tudatában annak, hogy a tartalom veszélyes.

A második üveget azonban megtalálták a táskájában, amikor megpróbálta titokban odaadni Martinának, távol az orvosi csapattól.

És volt még valami más is.

Előző este Éva a telefonján kereste, hogy mennyi ideig lehet kimutatni az anyagot a vérben.

Amikor Sergio megtudta ezt a tényt, abbahagyta a kérdezősködést.

Leült egy székre Lucia irodájában, és a padlót nézte.

– Hozzá akartam adni feleségül.

Lúcia hallgatott.

–Szeptemberre foglaltunk egy vidéki házat. Martina akarta vinni a jegygyűrűket.

Összedörzsölte a kezeit.

– Hogyan bízhatnék meg újra valakiben?

Lucia nem próbált meg kedves szavakkal válaszolni.

– Jelenleg nem kell kitalálnod az életed hátralévő részét.

Sergio felnézett.

– A lányom hetekig közvetve figyelmeztetett.

-Mint?

–Azt mondta, nem szereti a vitaminokat. Azt mondta, utána fájt a gyomra. Egyszer megkért, hogy ne Eva hozza el az iskolából.

– Ez nem jelenti azt, hogy tudhattad volna, mi történik.

– De azt hittem, féltékeny.

Elcsuklott a hangja.

–Mondtam neki, hogy Éva a családunk része lesz, és hogy adnia kell neki egy esélyt.

Lucia az asztalra támasztotta az alkarját.

– Hallgasd meg most.

– Pontosan ezt próbálom én is csinálni.

– Akkor kezdd azzal, hogy nem teszed a bűntudatát egy újabb teherré a saját számára.

Ez a mondat végig Sergio-val maradt a felvételi beszélgetés során.

Abbahagyta a „bocsáss meg” ismételgetését Martina előtt.

Ehelyett konkrét kérdéseket kezdett feltenni neki.

– Azt akarod, hogy maradjak?

– Akarsz beszélni Éváról, vagy inkább nem?

– Felhívjam a nagyszülőket?

– Zavar, ha hozzányúlok a holmijaidhoz?

Martina brutális őszinteséggel válaszolt.

Néhány este azt szerettem volna, ha az ágy mellett ül.

Mások azért kérték, hogy menjen el, mert horkolt a karosszékben.

Újra nevetett.

Újra evett.

Az anyai nagymama egy vasárnap megjelent egy termozacskóba rejtett, házi készítésű krokettekkel.

Lucía kevesebb mint 3 perc alatt felfedezte.

– Csak négyen vannak – tiltakozott a nő.

—Fia 14.

– Ő egy gyógyulófélben lévő lány.

-Pontosan.

Martina befogta a száját, hogy ne nevessen.

Sergio is.

Éva letartóztatása óta most először nevettek egyszerre apa és lánya.

A felépülés nem volt azonnali, de haladt előre.

Néhány hét múlva a szintjei normalizálódni kezdtek. A fájdalom elmúlt. Visszahízott egy részét a leadott súlyának, és újra képes volt végigsétálni a folyosón anélkül, hogy elfáradt volna.

Egy csütörtök reggel Lucia bejött egy mappával.

Martina gyanakodva nézett rá.

– Még egy teszt?

-Nem.

– Más gyógyszer?

-Sem.

Lucía otthagyta a mappát az ágyon.

–Ezúttal tényleg lemerülésről van szó.

Martina nem mosolyodott el azonnal.

Kinézett az ablakon.

A fekete virágcserepet napokkal korábban eltávolították.

A helyén egy tiszta kör maradt az ablakpárkányon.

– Kérhetnék valamit?

– Attól függ.

– Szeretnék még egy növényt.

Lucia pislogott.

-Itt?

– Nem. Otthon.

Sergio meglepetten nézett rá.

– Azt hittem, soha életedben nem akarsz többé virágcserepet látni.

Martina vállat vont.

– A növény nem tett semmi rosszat.

Azon a délutánon, mielőtt hazaindultak volna, megálltak egy kis növénykertészetnél az ávilai úton.

Martinának majdnem 40 percet vett igénybe a választás.

Végül egy zöld és fehér levelekből készült szalagot viselt.

„Ez nagyon tartós” – magyarázta az eladó.

Sergio és Lucía összenéztek.

Senki sem szólt semmit.

A következő hónapok furcsák voltak.

Nem volt tökéletes felépülés.

Martina azért kezdett gyermekpszichológushoz járni, mert félt bármit megenni, amit nem látott elkészítve. Egy ideig még a lezárt gyümölcsleveket is elutasította.

Sergio szakmai segítséget is kért.

Lemondta az esküvőt.

Éva holmiját őrizte.

Ezután átadta őket a rendőrségnek, amikor kérték.

De tett még valami mást is.

Egyik délután Martina kinyitotta Clara dobozát, ami hónapok óta a raktárban volt.

Voltak ott fényképek, mozijegyek, egy sál, rajzok Martina csecsemőkorából, és levelek, amiket az édesanyja írt a terhessége alatt.

Sergio feltöltött néhány képet otthon.

Nem olyan, mint egy menedékhely.

Nem a csapdába esés módjaként.

Egyszerűen azért, mert Clara létezett.

Martina szerette őt.

És senkinek sem volt joga azt követelni, hogy törölje el az anyját, hogy helyet adjon valaki másnak.

Majdnem egy évvel később Martina visszament a kórházba kivizsgálásra.

Már 8 éves voltam.

Egy kis sárga hátizsákkal a kezében lépett be Lucia irodájába.

– Van valamim a számodra.

Elővett egy apró virágcserepet.

Belül egy zöld dugvány nőtt.

– Ő a szobanövény lánya.

Lúcia elmosolyodott.

– Ő az?

– Nos, tudományosan nézve más lesz, de jobban hangzik.

Sergio egy folyó.

Martina a virágcserepet az iroda ablaka mellé helyezte.

– Csak vizet iszik.

— Nagyszerű döntés.