A régi varrógép hangja volt az egyetlen dolog, ami életben maradt abban a vályogházban, amikor minden más feladni látszott.

Éjszaka borult Córdoba kávétermő völgyére, Veracruzban, hideg nedvesség szivárgott be a falak repedésein. Kint tücskök ciripeltek a kávécserjék között. Bent, egy majdnem üres olajlámpa sárgás fényénél Mariana Robles néma kétségbeeséssel mozgatta a lábát a vaspedálon.

Húsz éves volt, fekete haja alacsony kontyba volt fogva, szeme vörös volt a három álmatlan éjszaka után. Előtte a tű fel-le mozgott az égkék anyagon, olyan gyorsan, hogy úgy tűnt, a gép lélegzik helyette.

Minden öltés fájt.

Az ujjait apró vágások borították. Jobb mutatóujján egy friss seb éktelenkedett, amit alig fedett egy darab tiszta ruha. De Mariana nem tudta megállni. Ha hajnalig befejezi ezeket a ruhákat, eladhatja őket a Fortín piacon. Ha eladja őket, gyógyszert vehet a nagymamájának, és talán még annyi pénze is marad, hogy kifizesse a lakbér egy részét.

Talán.

A sarokban lévő priccsen Doña Refugio száraz, mély hangon köhögött, mintha belülről szakadna meg a mellkasa.

Marianna egy pillanatra megállt.

-Nagymama…

– Gyerünk, lányom – suttogta az idős asszony anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. – Hasznosabbak a kezeid, mint az én panaszaim.

Mariana összeszorította az ajkait, hogy elfojtsa a sírást.

A ház kicsi volt, törött cseréptetővel, felsöpört földpadlóval és félig meszelt falakkal. Az anyjáé volt, amíg egy régi adósság miatt a Santa Lucía birtok kezébe nem került, amely Don Alejandro Santillán tulajdonában volt.

Don Alejandro neve súlyt keltett az egész völgyben.

Fiatal, gazdag, kávéültetvények, kávéfeldolgozó üzemek és látszólag végtelen földek tulajdonosa. Az emberek „kőfőnöknek” nevezték, mert soha nem változtatott a döntésein, ha egyszer meghozta. Ha valakinek tartozása volt, behajtotta. Ha valaki hazudott, megbüntette. Ha egy család nem fizetett lakbért, a bútorai másnap az utcára kerültek.

Mariana két hónapnyi pénzzel tartozott.

Nem azért, mert lusta volt.

Nem azért, mert ivott.

Nem azért, mert szánalmat vártam volna.

Nagymamája betegsége mindent elvett: a megtakarításait, a csirkéit, az édesanyjától kapott ezüstérmet, sőt még a hímzett kendőt is, amelyről Mariana megesküdött, hogy soha nem fogja eladni.

Már csak a Singer varrógép, a kezei és a makacs remény maradt neki, hogy befejezi, mielőtt a főnök elrendeli a eltávolításukat.

Éjfélkor a tű átszúrta a bőrét.

Mariana felnyögött.

Egy csepp vér hullott a kék szövetre.

– Nem, nem, nem…

Gyorsan megdörzsölte nyállal és egy zsebkendővel, de a folt halvány maradt, mint egy apró seb a ruhán.

Mély levegőt vett, becsukta a szemét, és visszatért a varráshoz.

„Istenem, csak adj holnapig” – mormolta. „Csak holnapig.”

De a sors nem várt holnapig.

Másnap reggel, amikor a nap már éppen kezdte bearanyozni a kávéültetvényeket, egy fekete ló bukkant fel a földúton. Don Alejandro Santillán lovagolt rajta, tiszta csizmában, lovaglónadrágban, sötét mellényben, és egy bőrmappát cipelve a hóna alatt.

Nem hozott magával művezetőket.

Ez rosszabb volt.

Amikor a főnök egyedül ment, az azt jelentette, hogy a döntés már megszületett.

Alejandro leszállt a lóról a ferde kerítés előtt. Hideg tekintettel nézett a házra: kopott falak, gazzal benőtt udvar, egy ruhaszárítókötélen foltozott ruhák. Elővette a lejárt számlát a mappájából, és az ajtó felé indult.

Háromszor megkopogtatta az ostora nyelével.

Senki sem válaszolt.

A gépezet hangja még mindig hallatszott belülről.

Tac, tak, tak, tak.

Alejandro összevonta a szemöldökét. Belökte az ajtót, ami ellenállás nélkül kinyílt.

Az előre elkészített mondat elhalt a szájában.

Mariana nem hallotta, hogy bejött.

A Singer varrógép előtt ült, az anyag fölé görnyedt, sápadtan a kimerültségtől. Az olajlámpa még égett, pedig már nappal volt. Mellette hat kész ruha hevert, szinte vallásos gonddal összehajtogatva. A sarokban nagymama aludt, köhögött, és egy régi rózsafüzért szorongatott az ujjai között.

Alejandro ekkor meglátta Mariana kezét.

Az ujjai feldagadtak. A bekötözött mutatóujja újra vérezni kezdett. Ennek ellenére tovább varrt.

Nem volt lustaság abban a házban.

Nem volt megtévesztés.

Csak egy lány, aki darabokra tépi az életét, hogy ne veszítse el az egyetlen dolgot, ami megmaradt neki.

A férfi, aki azért jött, hogy kilakoltassa, levette a kalapját.

Mariana, észrevéve az árnyékot a padlón, riadtan megfordult. A szék nyikorgott. Azonnal felállt, arca kipirult a szégyentől és a félelemtől.

– Don Alejandro…

Lenézett a kezében tartott nyugtára.

– A bérleti díjért jöttem.

Mariana nyelt egyet, de nem hajtotta le a fejét.

„Tudom. Nem fogok hazudni neked. Két havi lakbért tartozom. A nagymamám megbetegedett, és az egész orvosokra és gyógyszerekre ment. Éppen befejezem a piacra szánt szállítmányt. Ha holnap délutánig adsz időt, megesküszöm, hogy kifizetem egy részét. Nem ajándékot kérek. Csak időt. Ha ma elviszel minket, a nagymamám nem maradhat kint egész éjjel.”

Alejandro körülnézett.

Egy majdnem üres fazék.

Egy zacskó egy marék kukoricával.

Egy lázban égő idős asszony.

Egy fiatal nő, aki nem könyörgött, pedig minden oka megvolt volna rá.

„Te varrtad ezeket a ruhákat?” – kérdezte.

Mariana zavartan pislogott.

-Igenis uram.

Odalépett az asztalhoz, és felvett egyet. A szabás tiszta volt, a varrások feszesek, a gomblyukak tökéletesek. Az anyag gyenge volt, de a kidolgozás nem az. Ez nem egy amatőr varrónő volt. Ez tehetség volt.