Mariana megérkezett a teraszra, és nyitva találta a bőröndöket.

Rosario sírt.

Petra káromkodott.

Adelina folyton ezt ismételgette:

– Minket fognak hibáztatni. Azt fogják mondani, hogy eladtuk őket.

Mariana úgy érezte, mintha a világ újra bezárulna körülötte, mint az az ajtó, amit Alejandro hónapokkal korábban kitárt.

De nem tört el.

– Senki ne nyúljon semmihez – parancsolta.

Ő maga ment a haciendába.

Foltos cérnával és sápadt arccal lépett be Alejandro irodájába.

– Ellopták a rendelést.

Evaristo, aki ott volt, szárazon felnevetett.

– Micsoda véletlen! Pont akkor, amikor be kellett volna adnom.

Marianna ránézett.

– Igen. Nagyon laza.

Alejandro felnézett.

– Van bizonyítékod?

– Még nem. De jó a memóriám.

Elővette a jegyzetfüzetét.

– Minden ingen volt egy belső jelzés: egy piros pont a gallér alatt, a varrásba rejtve. Azért csinálom, hogy megkülönböztessem a munkámat. Ha valaki megpróbálja eladni vagy egy másik műhelyből származó áruként eladni őket, felismerem őket.

Evaristo alig sápadt el.

Alejandro látta.

Azon az éjszakán a főnök parancsára szekereket, raktárakat és útvonalakat kutattak át. Hajnalban az egyenruhásokat egy régi raktárban találták meg a haciendán, egy a fővárosban lévő beszállítónak címzett levéllel együtt. A kézírás Evaristoé volt.

A művezetőt mindenki előtt kirúgták.

„Nem küldöm börtönbe, tiszteletből az itt eltöltött évekért” – mondta Alejandro. „De ha valaha is Mariana Robles vagy bármelyik másik nő közelébe megy a műhelyében, másfajta igazságszolgáltatással kell szembenéznie.”

Evaristo dühtől eltorzult arccal távozott.

Mariana viszont két nappal később kiszállította a teljes rendelést.

Attól kezdve senki sem hívta többé „a lány a kis vályogházból”-nak.

Doña Marianának hívták.

Egy év telt el.

A ház már nem nézett ki ugyanúgy. A falak fehérre voltak meszelve, a tető megjavítva, a terasz tiszta és tele cserepes növényekkel. Az egyik sarokban egy kézzel festett tábla hirdette:

„Robles Műhely. Finom szabóság és munkaruházat.”

Kilenc nő dolgozott ott.

Mindegyikük a saját pénzét kereste.

Mindegyik hazavitt ennivalót.

Mindegyikük egy kicsit egyenesebb háttal sétált át a városon.

Egy aranyló délutánon Alejandro lóháton érkezett, akárcsak először. De nem egy iratgyűjtő mappát vitt magával, hanem egy córdobai közjegyző által lepecsételt dokumentumot.

Mariana kijött, hogy üdvözölje, tele cérnával a kezében.

– Jó napot kívánok, Alejandro úr. Az esőkabát majdnem készen van.

– Nem egyenruhákért jöttem.

Átadta neki a dokumentumot.

Mariana lassan nyitotta ki. Olvasás közben elvesztette a hangját.

Ez volt a ház és a föld tulajdoni lapja.

A nevedben.

– Ezt nem tudom elfogadni – suttogta.

– Már elfogadta.

– A munkámból fizetem a lakbért.

– Ez a föld megszűnt az enyém lenni azon a napon, amikor te valami nagyobbá változtattad, mint egy birtok.

Mariana a mellkasához szorította a papírt.

– Miért csinálod ezt?

Alejandronak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Mert egy évvel ezelőtt azért jöttem ide, hogy kiutasítsam. És te anélkül, hogy bármit is kértél volna tőlem, megmutattad nekem, hogy tévedek az emberekkel, a szegénységgel és magammal kapcsolatban.

A szél meglebbentette a műhely függönyeit.

Bent a gépek tovább énekeltek.

„Azt hittem, a földművelés csak arról szól, hogy begyűjtsem, amivel az emberek tartoznak nekem” – folytatta. „Megtanítottad nekem, hogy a tehetséges emberek elültetésével is foglalkozni kell. Ebben a völgyben senki sem termelt még ennyit ilyen kevésből.”

Marianna szeme megtelt könnyel.

– Anyám biztosan látni akarta volna ezt.

–Akkor tegyünk valamit, hogy más anyák is láthassák.

Ebből a beszélgetésből született egy varróiskola szegény lányok és fiatal özvegyek számára. Alejandro új gépeket adományozott. Mariana tanított. Doña Refugio lett a szegélyek és öltések szigorú ellenőre.

A megnyitó napján az udvar tele volt virágokkal, hosszú asztalokkal és ideges lányokkal, kezükben tűkkel.

Alejandro a háttérben maradt, továbbra is komoly arccal.

Doña Refugio hívta.

—Kőminta.

Felvonta a szemöldökét.

– Igen, Refugio asszony?

—A követ alapozáshoz is lehet használni.

Alejandro lesütötte a tekintetét, és megmozdult.

Hónapokkal később, amikor a műhely már szállított ruhákat Xalapába, Pueblába és a fővárosba, Alejandro egy délután kíséret nélkül tért vissza. Mariana egyedül volt az udvaron, és az eső elől pakolta el az anyagokat.

– Szeretnék kérdezni valamit – mondta.

– Több ing?

-Nem.

Marianna ránézett.

Alejandro, a korábban parancsolgatónak tűnő férfi, ideges volt.

– Szeretném megkérni az engedélyét, hogy elkísérjem. Nem mint a főnöke. Nem mint bárminek a tulajdonosa. Mint aki csodál téged attól a naptól kezdve, hogy látta, ahogy véres ujjakkal és méltósággal a szemében varrsz.

Marianna mozdulatlan maradt.

– Don Alejandro…

„Tudom, hogy nem vagyok könnyű eset. Tudom, mit mondanak rólam az emberek. És tudom, hogy nincs szükséged senkire, aki megmentene. Ezért nem vagyok itt, hogy megmentselek. Azért vagyok itt, hogy megkérdezzem, megengeded-e, hogy melletted sétáljak.”

Mariana arra gondolt, amikor először látta meg, ahogy az ajtóban áll, a kalapja a mellkasához nyomódik. A félelemre, a lakbérre, a beteg nagymamájára, a gép kétségbeesett hangjára gondolt.

Aztán a műhelyre nézett.

Nők.

A ház.

Az élet öltésről öltésre épül.

„Nem akarok dísz lenni a birtokon” – mondta.

– Soha nem kérdezném meg tőle.

– Nem fogom elhagyni a műhelyem.

– Nem tudnám, hogyan tiszteljem őt, ha tudnám.