– Ki tanította őt?

– Az anyám. Varrt az orizabai hölgyeknek.

– És miért nem dolgozik nekik?

Mariana örömtelenül mosolygott.

– Mert a hölgyek nem azért kelnek át a völgyön, hogy eladósodott árvát keressenek.

Alejandrót bosszantotta ez a kifejezés.

Nem miatta.

Mert annyira igaz volt.

Betette a nyugtát a mappába.

– Holnap nem fog fizetni nekem.

Mariana lefagyott.

– Uram, kérem…

– Azt a pénzt gyógyszerre és élelmiszerre fogja költeni.

Kinyitotta a száját, de nem értette.

Alejandro határozott hangon folytatta, mintha egy szerződést kötne, és nem egy életet mentene.

„Nem jótékonykodom, Mariana. Üzleti ügyekkel foglalkozom. Az ültetvényen új egyenruhákra van szükségem a kávészedőknek, strapabíró ingekre a munkásoknak, kötényekre a feldolgozóüzemben dolgozó nőknek és munkaruhákra a művezetőknek. Minden évben egy vagyont fizetek a fővárosban lévő műhelyeknek, amelyek késve szállítják a silány minőségű ruhadarabokat.”

Újra a ruhára nézett.

– Jobban is csinálhatod.

Marianna nem lélegzett.

„Holnap küldök pamutot, vastag takarókat, erős cérnát és tűket. A fizetés felét is megelőlegezem. Az adósságodat felfüggesztem, amíg Saint Luciának dolgozol. Amit megtermelsz, az fedezi a lakbért, a többit pedig készpénzben kapod meg.”

Doña Refugio kinyitotta a szemét a priccsről.

– Felveszed őt?

Alejandro tisztelettel nézett rá.

– Felveszem a völgy legjobb varrónőjét.

Mariana a szájához kapta a kezét. Ezúttal nem tudta visszatartani a könnyeit.

– Nem fogod megbánni, Don Alejandro.

– Már tudom – mondta. – A kezeid bebizonyították, mielőtt egyetlen szót is szóltál volna.

Ahogy távozott, megállt az ajtóban.

–És kezeltesd azt az ujjadat. Szükségem van arra, hogy a fő beszállítóm elállítsa az egyenruhák vérzését.

Mariana halk, megtört, hitetlenkedő nevetést hallatott.

Amikor Alejandro lova elveszett a kávécserjék között, a ház még mindig szegény volt. A nagymama még mindig beteg volt. A lakbért még mindig fizetni kellett.

De valami megváltozott.

Mariana hetek óta először varrt anélkül, hogy úgy érezte volna, minden öltés egy búcsú.

Másnap három férfi érkezett a haciendából hatalmas szövetbálákkal, cérnával teli dobozokkal, új ollóval, gépolajjal és egy zacskó ezüstpénzzel.

Mariana háromszor mondta el az előzetest.

Aztán elment a faluba, megvette az orvos által felírt gyógyszereket: csirkehúslevest, babot, rizst és egy üveg mézet a nagymamája köhögésére.

Azon az estén Doña Refugio ülve evett.

– Mondtam már, hogy hasznosak a kezeid – mormolta.

–Nem a kezeim voltak, Nagymama. Isten volt az.

– Isten mások kezével is munkálkodik, gyermekem.

Az első pár hét őrült volt.

Mariana hajnalban vágott, estig varrt, és minden egyes darabot olyan pontossággal mért, ami még a brigádvezetőket is meglepte. Az első adag ing a tervezettnél korábban érkezett Santa Lucíába. A férfiak viccesen felpróbálták őket, de hamarosan elhalkult a nevetésük.

Rugalmasak voltak.

Kényelmes.

Gratulálok.

– Úgy néznek ki, mint egy úriemberé – mondta egy öreg szabász, miközben megérintette a vállvarrást.

Alejandro hallotta a megjegyzést a főfolyosóról.

Nem mosolygott, de valami megváltozott a szemében.

Kevesebb mint egy hónap múlva más haciendák is kérdezősködni kezdtek, hogy ki készíti Santa Lucía ruháit. Az adminisztrátorok feleségei ruhákat rendeltek. A córdobai kereskedők lányai blúzokhoz való anyagot küldtek. Egy özvegy gyászruhát kért. Egy menyasszony megrendelte az esküvői ruháját.

Mariana talán félelemből mindent elutasított.

De az anyjára gondolt.

Azokra az évekre gondolt, amiket az öreg Singer hallgatott és várt.

És igent mondott.

Amikor a munkaterhelés túl nagy lett, nem rabszolgákat vagy alulfizetett lányokat keresett. Három nőt keresett fel a környékről: Rosariót, egy kétgyermekes özvegyet; Petrát, akit elhagyott a férje; és Adelinát, egy fiatal nőt, aki elvesztette az állását egy farm konyháján.

– Majd én megtanítom őket – mondta Mariana. – De itt senki sem dolgozik fizetés nélkül. Amit kapunk, azt aszerint osztják szét, hogy ki mit csinál.

Így született meg a műhely.

Először még egy asztal volt. Aztán egy másik használt gép. Aztán egy lemeztető az udvaron, hogy fulladozás nélkül lehessen anyagot vágni a hőségben. A vályogház megtelt hangokkal, nevetésekkel, színes cérnákkal és egyszerre három varrógép zúgásával.

Doña Refugio állapota javult. Már nem köhögött fel vért. Egy hintaszékben ült, összehajtogatta a ruhákat, és ügyelt arra, hogy senki ne varrjon ferdén.

– Ez a szegély úgy néz ki, mint egy részeg ember ösvénye – mondta, és mindannyian nevettek.

De nem mindenki ünnepelt.

Santa Lucía fő elöljárója, Evaristo Molina gyűlölte Marianát.

Évekig titkos megbízásokat kapott a fővárosi ruhabeszállítóktól. Minden egyes felmondott szerződés pénzt jelentett Evaristo számára. Először megpróbálta hiteltelenné tenni.

– Egy vidéki lány nem fog nagy megrendelést teljesíteni.

De Marianna tartotta a szavát.

Aztán megpróbálta késleltetni a szállításokat, elrejtette a megrendeléseket vagy megváltoztatta a mennyiségeket.

Mariana saját nyilvántartást vezetett.

Aztán elkezdte mondogatni, hogy a fiatal nő kihasználja a főnököt.

– Légy nagyon óvatos, Don Alejandro – mondta neki egy délután. – A szegények gyorsan bizalmat nyernek. Ma ingeket varrnak neked, holnap földet kérnek.

Alejandro kifejezéstelen tekintettel nézett rá.

– A szegény emberek dolgoznak. Az opportunisták általában közelebb vannak az irodához.

Evaristo megértette a fenyegetést.

És úgy döntött, hogy erősebben üt.

Egy reggel, két hónappal a fő aratás előtt, 40 kész egyenruha tűnt el Mariana műhelyéből. Ez volt az évszak legfontosabb rendelése. E ruhadarabok nélkül Santa Lucíának sürgősségi vásárlásokat kellett volna végrehajtania a régi beszállítóitól.