– És ha egy napon elfelejti, hogy az emberek többet érnek, mint a vagyon…
Sándor lehajtotta a fejét.
– Majd eszembe juttatja.
Marianna elmosolyodott.
– Akkor jöhetsz velem.
Nem volt azonnali esküvő, nem voltak túlzó ígéretek. Volt idő. Voltak rendes látogatások. Volt tisztelet. Beszélgetések folytak az udvaron, miközben Doña Refugio úgy tett, mintha nem hallaná a hintaszékéből.
Amikor végre összeházasodtak, a kis falusi templomban történt. Mariana egy egyszerű, saját kezűleg készített ruhát viselt, derekán égkék szalaggal, ugyanolyan színűvel, mint az az anyag, amelyet majdnem vérfoltosra festettek azon az estén, amikor minden elkezdődött.
A műhelyben lévő asszonyok sírtak.
Doña Refugio többet sírt, mint bárki más, majd tagadta, hogy sírt volna.
Alejandro nem erkélyek mögé zárt hölggyel tette Marianát. Épp ellenkezőleg, egy tágas épületet építtetett az út mellé, nagy ablakokkal, vágóasztalokkal, új gépekkel és egy faragott fatáblával:
„Robles Varró- és Kézművesház.”
Évekkel később, amikor a völgy róla beszélt, nem azt mondta, hogy Mariana szegény volt.
Azt mondta, hogy Mariana egy tűvel felemelte a város felét.
És némely délutánon, amikor a nap aranylóan sütött a kávéültetvényekre, ismét leült a régi fekete Singer varrógép elé, amelyet egy külön sarokban tartott.
A félelem miatt abbahagyta a varrást.
Valami, amire emlékezni kell.
Ne feledd, hogy egy házat is meg lehet menteni munkával.
Hogy egy élet megváltozhat, ha valaki őszintén rád néz.
És hogy az igazságszolgáltatás néha nem harangszóval vagy nagyszabású beszédekkel érkezik.
Néha fekete lovon érkezik, megáll egy vályogház ajtónál, meglát egy vércseppet a kék anyagon, és végre úgy dönt, hogy megtanul ember lenni.
